Régóta egyik kedvenc idézetem - " Ne legyél ilyen szerény, ennyire nem vagy jó! "  - Szeretem, és igyekszem mindig észben tartani. S persze e szerint bánni a szerénységgel és az emberek véleményével. Ha olykor dicsérő szavakkal méltatnak és már-már majdnem elhiszem, hogy az emberek ilyen jónak, barátságosnak, remek embernek tartanak, mindig előveszem ezt a mondatot, és egy félmosollyal a szám sarkában máris helyére kerülnek a dolgok.

    Ismét véget ér egy év, mindannyian értékeljük az elmúlt hónapok történéseit. Igyekszünk okulni a rosszból, és erőt gyűjteni a sok szép pillanatból az új évre. Próbálunk tisztán látni, mit tettünk helyesen, mi az, amit visszanézve is bátran vállalunk, s mi az, amin változtatni ...

   Riadtan tapogatta az ágyat. Az éj sötétjében lélegzetvisszafojtva figyelt. Nagy megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, mikor meghallotta az egyenletes szuszogást, mely a kisfia édes álmát kísérte. Puhán betakargatta, majd magára húzva a takarót aludt tovább.

 Sokadjára történt ez vele az éjszaka folyamán. Már jól ismerte ezt az iszonyatos félelmet, ami hetek óta a lelkébe költözött. Rátelepedett a gondolataira, nem volt olyan órája a napnak mikor nem tört rá a rettegés, hogy valami rossz történik a szeretteivel. Iszonyatos félelem uralkodott el rajta, hogy valakit akit szeret, ismét elveszíthet. Minden telefoncsörgésre összerándult a gyomra, attól tartva, hogy valami rossz hírt hall. A szirénázó mentő hangjára első ...

   Mindig is tisztában voltam azzal, hogy miért nem ismerkedem neten, ilyen-olyan közösségi oldalakon vagy társkereső klubon keresztül. Tudtam, de most be is bizonyosodott, hogy jól gondoltam és tettem, mert nem nekem való. Persze van akinek bejön, de van aki hozzám hasonlóan rosszul érzi magát, mikor egy olyan helyzetbe kerül, amiből tudja, hogy ki kellene másznia úgy, hogy ne bántsa meg a másikat. És ez nem könnyű. Mert az ember látja, hogy a másik esetleg reményekkel érkezett, talán lelkesen készült a nagy találkozásra, láthatóan jól is érzi magát. Talán bízik valamiféle folytatásban. S akkor szegénynek meg kell mondani, hogy ne tegye...

  Mikor elindultam a találkozóra, már éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Nyoma ...

   " Ne félj, a lelke él....Csak elbújt egy felhő mögé..."

   Kérdezik, hogy vagyok?....Köszi, megvagyok.- felelem mosolyt erőltetve az arcomra. Hisz mit is mondhatnék?

  Hogy is mondhatnám el, hogy nincs olyan óra, mikor nem érzek iszonyatos bűntudatot, amiért nem takartam be. Látom magam előtt ahogy ott fekszik kihűlt, élettelen testtel, zokogva ölelem át, és nem tudom elhinni, hogy nincs többé. Érzem, hogy akit, amit ölelek, az már nem ő. Ő már valahol távolról nézi, mit hagyott maga után. Tudom, az eszem tudja, hogy az a hideg test amit ölelek, nem ő. Mégis szeretném betakarni. nem akarom, hogy fázzon. Talán akkor felmelegszik kihűlt teste, és megmozdul...Hátha akkor kinyitja a szemét, rám néz és azt mondja, jól vagyok....Nincs semmi baj....

   Napról napra erősebb bennem a vágy, bár ...

   Mikor csörgött a vezetékes telefonom, igazából fel sem akartam venni. Senki nem tudja ezt a számot, nem is használjuk, ha véletlenül valaki hív, az biztos valamit árul, szervez, felmér, stb. De mivel pont nagyon ráértem, gondoltam, ne csörögjön hiába.

   Szó se róla, nagyon meglepődtem, mikor kiderült, semmit nem akarnak rámsózni, és egy kissé feszélyezett férfi hang próbálja elmondani miért is hívott. Tagadhatatlan, nagyon meglepő és igen imponáló volt a tudat, hogy valaki vette a fáradtságot, kinyomozta a nevem és a telefonszámom. És gondolom nem kevés bátorságot összegyűjtve felhívott, hogy szeretne megismerni, mert már többször látott, és szimpatikus voltam neki. Ez így még hihető is volt, mert ha azt mondja tetszem ...

   Olykor elgondolkodom, vajon mit gondolnak az emberek, hisz biztos vagyok benne, többekben felmerült, s fel is tették már a kérdést, miért írom ezt a blogot? Hiszen igazából a kutya nem kíváncsi arra, hogy én miről mit gondolok, egy-egy elcsípett mondat, egy dal mikor hógolyóként befészkeli magát az agyamba, milyen lavinát indít el bennem. Honnan-hová tartok, milyen gondolatmeneten haladva jutok el a nagy igazságig, a saját igazságomig. Nem kíváncsi rá, és valóban nem is tartozik senkire!

   Persze már többször leírtam miért írok, de biztos van aki nem tudja átérezni mi a jó nekem ebben. Vagy azért, mert teljesen feleslegesnek érzi ennyit agyalni lényegtelen, vagy éppen egyértelmű dolgokon. Teljesen értelmetlennek tartja kimondani, ...

     Olvasom egy másról, másnak írt soraimat. Próbálok belőle erőt meríteni, de képtelen vagyok elhinni, hogy egyszer majd jobb lesz. Tudja az eszem, de a testem minden porcikája, a szívem minden dobbanása azt érzi, ez soha nem lesz jobb.

    Holnap egy új nap, dolgozni kell mennem, fogalmam sincs hogy fogom kibírni. Nem akarom látni a szemekben a sajnálatot, nem akarok válaszolni a kérdésekre. Nem akarok semmit, csak magányosan ülni egy sarokban, és kibírni a holnapot....majd a következőt, és a többit. Azt akarom, hagyjon mindenki békén...Hisz majd azt mondják sajnálják és tudják milyen....Dehogy tudják....Már elfelejtették, már túl vannak rajta.....De én érzem...Most érzem...És nagyon fáj....

  ...

   Eső áztatta délelőttön állok a hófehér virágokkal borított sír mellett, és úgy érzem, a szívem rögvest megszakad. Nem tudok másra gondolni, csak, hogy szeretném még egyszer átölelni. Még egyszer megsimogatni, elmondani neki, mennyire szeretem. Elmondani neki mindazt amit nem mondtam ki, mert azt gondoltam tudja, érzi, vagy csak úgy éreztem lesz még rá időm. De most mikor ott állok mellette, s patakzó könnyeim éltető vízként hullanak a hófehér rózsaszirmokra, tudom, már soha többé nem tehetem. S nem látom már tengerkék szeme huncut csillogását, nem mosolyoghatok már az olyan sokszor idézett csipkelődő mondatain. Soha többé nem érezhetem azt a feltétel nélküli szeretetet mely belőle áradt felém, soha nem lehetek már ...

 " Elmondanád nekem, rossz voltam? Segítenél megérteni? Látsz engem ott fenn? Büszke vagy arra aki vagyok?

   Bármit megtennék, hogy legyen csak még egy napom, hogy a szemedbe nézhessek, és lássam, hogy visszanézel rám"

    https://sorolo.blog.hu/

  Szeretem nézni az embereket. Szeretem figyelni, hogyan viszonyulnak egymáshoz, miként viselkednek különböző helyzetekben. Nézem őket, és kialakul bennem egy elképzelés, milyenek is valójában. De vajon mennyire valós ez a kép? Mit lehet leszűrni pár kiragadott pillanatból? Vajon milyen szempontok szerint vélekedünk valakiről? Mi befolyásol minket leginkább? A külső, az öltözködés, a hajviselet, a tekintet, a mosoly vagy az a pár mondat amit félfüllel meghallunk?

   Bizonyára nem csak én jártam úgy az életem során, hogy kiderült, bizony nagyon melléfogtam az első benyomás által hozott véleményemmel. Volt, hogy kellemes meglepetés ért, de sajnos volt, hogy csalódnom kellett. Így megtanultam nagyon óvatosan bánni a skatulyákkal. ...

   Gyakran zárunk le egy meddő vitát ezzel a mondattal. Van, hogy alaptalan rágalmazáskor, mikor már minden észérvből kifogytunk, jobb híján legyintünk egyet, és továbbállunk azt gondolván, ő biztos ezt tette volna, azért feltételezi rólunk is, így őt minősíti a vád. És tényleg igaz, az ember a maga értékrendje szerint ítél meg helyzeteket, tetteket. A hazug nehezen képzeli el, hogy valaki is őszinte lehet, és a tolvaj is azt hiszi, mindenki ott lop ahol csak tud. És lehetne sorolni a végtelenségig. De ha mindenki érzi, tudja, hogy az emberek önmagukból kiindulva mondanak és tesznek dolgokat, akkor miért nem feltételezzük, hogy nem csak a rossz terén, hanem minden helyzetben okkal beszélnek, viselkednek úgy, ahogy?

   Engem sokszor ...

  Nincs olyan oldal a neten, ami ne hívná fel figyelmünket arra, változnunk kell. Van, ami arra ad ötletet, hogyan legyünk szebbek, soványabbak, egészségesebbek, vonzóbbak, gazdagabbak. Mind-mind a hasznunkra válik, bárki megtalálhatja a számára szimpatikus praktikákat. Nincs is ezzel baj, bár néha már az az ember érzése, biztos vele is van valami baj, hisz mindig mindenhol változásra biztatják, minden írás azt sugallja, szebbé, csinosabbá, egészségesebbé, gazdagabbá, sikeresebbé kellene váljon. Az emberek többsége józan ésszel gondolkodva ki tudja szűrni mi az amire szüksége van. Azért felmerül a kérdés, vajon mihez képest kellene változnunk? Ki az etalon? Ki, vagy mi dönti el beférünk-e a normális kategóriába? Hiszen mindenki ...

  Egy kedves ismerősöm hozzászólásai vezettek egy mozgássérült emberek alkotta csoport oldalára. Szomorúan kellett látnom, hogy a mondás, mely szerint ők is pont olyan emberek mint az épek, nagyon igaz. Persze ez sok esetben jó is, sőt természetesnek kellene lennie, hogy így van, de én kicsit mégis csalódtam. Mindig úgy gondoltam, hogy a testi hiányosságokat a sors valamivel kompenzálta. Azt gondoltam, a másság mellé "jár" az empátia, a barátságos, jóindulatú természet. Azt gondoltam, ők különbek mint az átlagemberek, nem mennek bele becsmérlő, minősíthetetlen vitákba, hiszen ők tudják, mi is az igazi probléma. Hát tévedtem....Bizony olyan hozzászólásokat, olyan sértő megjegyzéseket olvastam mozgássérült emberek "tollából", ...

   Szól ez a dal....Az emberek csodálkoznak, hisz' még hetek vannak az ünnepig...Kicsit korai még emlékezni. S igazuk van.

   De vagyunk páran akik értik. Vagyunk páran akik számára most aktuális a dal. Igaz, nagyon a sorok között kell tudni olvasni, de ahogy hallgatom, egyre egyértelműbb, hogy rólunk, Róla szól. Róla akit meghurcoltak, Róla aki erején felül kiállt az igazáért, önmagáért, és értünk. Róla aki csendben, gyűlölködés nélkül próbált szembeszállni a hamis vádakkal, az igazságtalansággal és a gonoszsággal. Róla, aki sokáig tartotta magát, pedig a végére már nagyon magára maradt ebben a küzdelemben. Csodáltuk az elszántságát, a kitartását, s közben féltettük, vajon meddig bírja még. Volt, hogy már magunk ...

  Van, mikor ránk tör a vágy, hogy egyik percről a másikra láthatatlanná váljunk. Érezzük, hogy jó lenne eltűnni...Vagy azért mert elegünk van a világból, az emberekből, a munkánkból, a gondokból...sorolhatnám.

  S van, hogy azért, mert egyszerűen szeretnénk tudni, hiányoznánk-e valakinek? Vajon ki az akinek feltűnne az eltűnésünk? Szeretnénk tudni, hol szerepelünk, mekkora szerepünk van mások életében.  Úgy érzem, érne pár meglepetés mindannyiunkat! Legalábbis nem hiszem, hogy csak én érzek némi bizonytalanságot a kapcsolataimban. Hiszen nehéz reálisan nézni önmagunk szerepét. Mert vagy alulértékelve magunkat azt gondoljuk, észrevétlen kis emberként tengődünk a világban, vagy épp ellenkezőleg, túl nagy jelentőséget ...

   Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. A haja nem volt ében fekete mint Hófehérkének, s éjszakánként nem öltött csodás báliruhát mint Csipkerózsika, de mégis hős volt. Egy hétköznapi mese hétköznapi hőse....

   Aki ismerte a lányt, látta ahogy ment rendíthetetlenül a maga útján. Hegyeken-völgyeken át, hátán a zsákkal, ami hol könnyebb, hol nehezebb teherként húzta le a vállát. Volt, hogy önszántából választotta a nehezebbet, és minden szemrebbenés nélkül cipelte magával. De volt, hogy ha fájt is neki az elválás, mégis megszabadult a vállára nehezedő tehertől, mert tudta, csak így mehet tovább, vagy csak éppen elfáradt, s próbált könnyíteni a terhén...

   Ment a lány az úton, s minden előjel nélkül ...

  Hegyet másztam.....ujjjéééé!!! Bár a kisfiam szerint csak sétáltunk. Igaza van, de így is nagyon jó volt. A gyerekekre tekintettel csak a lefelé tartó utat tettük meg gyalog, a hegyre kisvasúttal mentünk. Így a régen vágyott igazi hegymászás még várat magára, de sebaj. Látva, hogy Máté élvezte a kirándulást, felbátorodtam, és már van merszem tervezgetni a következő túrát. Egyébként a kisvasút is nagy élmény volt. Leginkább az, hogy láttam , a mai gyerekek sem csak a számítógép előtt ülve érzik jól magukat, hanem ami régen élményt nyújtott egy gyereknek, az a mai felgyorsult világban is élmény neki...már ha megteremtjük a lehetőséget számára. Persze a Csillebérci vasutastábor elég szűk réteget érint, de jó volt ...

   Olyan egyszerű lehetne....De persze nem az. Nem kellene mást tennünk, csak a lelkiismeretünkre hagyatkozni. Talán kis túlzással azt is mondhatnám, nem is kellenének szabályok. Sajnos sok ember az idők folyamán valahol elvesztette, vagy nagyon mélyre elásta a lelkiismeretét. Talán miattuk, értük találtak ki mindenre írott és íratlan szabályokat. Hogy azokat tiszteletben tartva, követve, mindannyian jószándékú emberként, tisztességes életet élhessünk.

   Igen ám, csak egy kis hiba csúszott a számításba....A tapasztalat azt mutatja, akinek nincs lelkiismerete, azt egy kicsit sem érdeklik a szabályok. Azt gondolván, hogy őket senki nem korlátozhatja abban, hogy kedvük szerint, önös érdekeiket mindenek elé helyezve éljenek és ...

   Pokol az élete...Elmondja minden nap... Talán segítséget remél, vagy csak együttérzésre vágyik. Elmondja, hogy a férje uralkodik rajta, kocsmába hordja a fizetését, ha kedve tartja megveri, meggyalázza. Már régóta könnyek nélkül sorolja a rideg tényeket. Már a pofon sem fáj annyira. Az első még sokáig égette az arcát, de a következő már nem annyira. Aztán egyre kevésbé, míg eljutott odáig, hogy már szinte észre sem veszi. Elmondja, de marad...

   Sajnáljuk, de többet aligha tehetünk. Ha ő maga képtelen kilépni ebből, akkor kívülről nem fog tudni segíteni senki. Mert majd megbocsát, és minden folytatódik...Sajnáljuk de nem értjük, hogy lehet ilyen ostoba, hogy tűri ezt a helyzetet. Pedig nagyon is tudja, hogy nincs ez így ...

 Talán már egy év is eltelt azóta, hogy először láttam. Egy meleg nyári napon, kissé csapzottan lépett be a munkahelyem ajtaján. Az első pillanatban tudtam, aligha fogom egykönnyen elfelejteni ezt az arcot, ezt az férfit. Mert férfi volt a javából! Nem tudom mennyit vett észre a zavaromból miközben próbáltam elirányítani ahhoz az irodához amit keresett. Kifelé menet persze hosszan követtem a tekintetemmel, s annyit azért jóérzéssel könyvelhettem el, hogy az új kerékpáromra hosszú pillantásokat vetett. Persze jobban örültem volna, ha rám esnek ezek az érdeklődő pillantások, de hát ne legyek elégedetlen!

   Mivel elég sok a visszatérő látogató a munkahelyemen, így reméltem, előbb-utóbb őt is viszont látom. Persze közben ...

   Van pár rossz tulajdonságom, bizonyára lehet olyat találni amiért megszólhatnak....Gondolom éles szemű és nyelvű ismerőseim meg is teszik. De ha valaki azt állítaná, hogy irigy vagyok, akkor bizton állíthatom, rosszindulat mondatja ezt vele....Irigy, az nem vagyok! Vagyis most mégis....

    Be kell vallanom, nagy vágyakozással nézem, ahogy megmerte lépni....Hozott egy döntést, mely fenekestől felfordítja az életét. Amit lehet, hogy fél év múlva átkozni fog, de lehet, hogy minden a reményei szerint alakul majd, és áldani fogja ezt a napot. Kívánom, hogy így legyen! Szeretném, ha bebizonyítaná a világnak, hogy igenis van másik út. Lehet bátor az ember, és ha nagyon akarja, sikerül majd. Bebizonyítja az óvva intőknek, igenis az ...

  Mint ahogy az egész világot behálózza az internet, úgy privát kis életünket is beszövi egy kapcsolati háló. Vannak benne gyengébb, s vannak elszakíthatatlan szálak. De vajon min múlik, melyik kapcsolatot milyen erős szál köt össze?

  Minden helyzetben emberek vesznek körül minket, ismeretségek, barátságok kötődnek és szakadnak meg. Ha az ember új környezetbe kerül új emberek közé, előbb-utóbb megtalálja azt, akivel szorosabb, közvetlenebb kapcsolat alakul ki. Lakóhelyünkön, munkahelyünkön, a gyerek iskolájában, mind-mind kialakul jó ismeretség, barátság. Van, hogy az első percben érezzük a szimpátiát, s van, hogy lassan, hosszú idő kell, amíg egymásra találunk. Van, amiből életre szóló barátság alakul, de többnyire ...

  Tagadhatatlan, olykor hiányzik egy férfi....Mikor telepakolt táskákat vonszolok haza a nagybevásárláskor, mikor számlákat fizetek be a postán, vagy mikor defektes a bicajom kereke, esetleg egy romantikus film nézése közben, van, hogy érzem, jó lenne ha lenne mellettem egy férfi....

   De aztán mikor otthon becsukom az ajtót, magam mögött hagyva a külvilág összes nyűgét, érzem , hogy számomra így kerek a világ. Mikor készítem a vacsorát, a kicsi játszik a szobában, a nagyok is teszik a dolgukat, nyoma sincs semmiféle hiányérzetnek. Mikor esti mesét olvasok, majd fekszem az ágyon hallgatva a kicsi szuszogását, fel sem merül bennem, hogy bárki is hiányzik az életemből. Annyira jó ez a harmónia ami körülvesz, hogy elképzelni sem ...

    Ismerem a mondást, mely szerint halottról jót vagy semmit. De nem bírok szó nélkül elmenni a látottak mellett.  Nézem az egyik régi főzős műsor ismétlését, és felkavar amit látok. Fojtogat a sírás miközben látom, mit tesz az emberrel a szenvedélybetegség. Látom ahogy egy intelligens, művelt nő, aki a szakmájában egyik kiváló tehetsége , itt a szemünk láttára válik egy fájdalmasan szánalmas emberré. Látom ahogy tekintet nélkül az emberek érzéseire, azokéra akik szerették és tisztelték őt, önmagából kivetkőzve elénk tárja a valóságot. Azt amit nem akartunk tudni róla. Mert mi nem sajnálni akarjuk, hanem fel akarunk nézni rá. Mi értelmes, nagyon okos nőnek ismerjük, és nem akarjuk látni a másik oldalt. Nem ...

    " Példaképem mindenki, akitől valaha is tanulhattam bármi követendőt vagy elvetendőt. Mindannyiuknak hálás vagyok. " - írta Fodor Ákos, és azt hiszem, ennél jobban nem lehet megfogalmazni ki is az ember példaképe. Mert nagyon nehéz lenne egy embert megnevezni. Vagyis biztos van aki talál magának egy idolt, s kitart mellette egész élete során. De többnyire ahogy mi változunk, úgy változik velünk az, hogy kire és milyen csodálattal nézünk fel.

    Gondolom mindannyian emlékszünk még azokra az évekre mikor mese, később regényhősök voltak rajongásunk tárgyai. Később már egy-egy pop - vagy rocksztárt bálványoztunk hatalmas odaadással. Bármit tett, bárhogy öltözködött, igyekeztünk rá hasonlítani, mindent elfogadtunk tőle ...

    Jó előre szeretném tisztázni, nem kritizálok senkit! Miért is tenném, hisz olyan emberekről írok, akik nagy kedvenceim, csodálom az írásaikat. Rajongok a humorukért, szeretem azt az iróniát mellyel maguk és a környezetük életét elénk tárják. Minden írásuk úgy kerek, és úgy jó ahogy megszületett, nincs bennük semmi amire azt mondanám, sérti a fülemet.

    S pont ez ami értetlenné teszi számomra a saját magam által kimondott, pontosabban ki nem mondott szavakat. Nem értem, miért nem vagyok képes bizonyos szavakat kimondani, leírni, még így, név és arc nélkül sem. Azt már rég megfigyeltem magamon, hogy van pár szó amit nem használok. Vannak olyan gondolatok, amiket még gondolni is szégyellnék, nem hogy kimondani. ...

    - Tényleg képes vagy átbicajozni egy gyrosért Gyulára? - kérdezte értetlen csodálkozással a szemében. - Igen, ha kedvem tartja, minden gond nélkül. Persze ha pontos akarok lenni, akkor nem gyros hanem döner, de ez a lényegen nem változtat. Egyrészt mert ugyanaz, csak török fűszerrel és névvel, másrészt meg nem ez a fontos. Hiszen ha kedvem tartja, minden különösebb cél nélkül átmegyek, csak a kirándulás öröméért. De persze néha jól jön egy kis motiváció. És a döner erre kiváló! Mert nagyon szeretem, és számomra a szabadságot jelképezi. Egy különös étel, ami Gyulához kötődik, és amit ritka alkalmakkor, valamiféle jutalomként engedek meg magamnak. 

   Szóval nézett rám értetlenül, olyan tekintettel, mintha ...

    " Az a jó a pesszimizmusban, hogy vagy igazad van, vagy pedig kellemesen csalódsz. " / George Will

   Nem mellőzve némi öniróniát, mondhatnám,hogy ennek a bölcs mondatnak köszönhetem, egyre ritkábban esik meg velem, hogy csalódjak emberekben. Helyzetekben, kapcsolatok alakulásában, egy-egy program kapcsán gyakran érzek csalódást. Mert túl szépnek képzelem a folytatást, esetleg sokat várok egy eseménytől, és közben laposra sikeredik. Igen, nagy álmodozó lévén, ilyen gyakran megesik velem. De az, hogy egy ember igazán fájdalmas csalódást okozzon nekem, az nem jellemző. Talán ebben tényleg szerencsés vagyok, hiszen olyan sokszor hallom másoktól, hogy mekkorát csalódtak valakiben. Persze olyankor megértem a szomorúságukat, a ...

    Egy gyermek születésének elengedhetetlen és igen meghatározó pillanata mikor elvágják a köldökzsinórt. Mindenki örül, senkiben nincs rossz érzés, nyoma sincs a szomorúságnak, hisz' annak ellenére, hogy egy semmivel össze nem hasonlítható kötelék szakad meg, tudjuk, hogy egy új élet kezdődik, és ez mindenkinek boldogsággal, és reménnyel tölti el a szívét.

   Már kevésbé ilyen egyszerű és örömteli, mikor el kell engednünk a gyermekeink kezét. Hiába tudjuk, valami megváltozott, a gyerekek felnőttek, mégis nehéz a szoros köteléket elvágni, mert félünk az újtól. Féltjük őket az élet nehézségeitől, elszomorító a tudat, hogy nem állhatunk szorosan mellettük védelmezvén őket a rossztól, s féltjük önmagunkat is a ...

     Nem szeretem a varjakat...Gondolom,nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, nem túl népszerűek szegény madarak. Rémisztő a rekedtes károgásuk mellyel a zord idő jövetelét jelzik. Mindig rossz érzés kerít hatalmába, mikor fekete szőnyegként lepik el a hófödte tájat. Hangoskodásukkal megzavarják a jól megérdemelt nyugalmamat, és vészjósló, Hitchcock filmet idéző tekintetüktől végigfut a hideg a hátamon. Nem szeretem őket, de ezzel ők mit' sem törődve, minden évben újra és újra szembesítenek azzal, hogy a küszöbön áll a tél.

    Néha úgy tűnik, minden ellenérzésem ellenére, én is károgó varjú lettem. Ezért már nem is szívesen mondom ki...Pedig mennyire tudom!....Mennyire látom előre, hogy bizony itt előbb-utóbb ...

    Nehéz változni...Minél több gyertya van a szülinapi tortán, annál nehezebb. Még akkor is, ha tudjuk, szükségünk lenne rá. Akkor is ha tudjuk, a változás pozitívan hatna egész életünkre. Én is görcsösen ragaszkodom minden rossz és jó tulajdonságomhoz. Pedig van amiről egyértelműen tudom, megnehezíti az életem.

    Emlékszem, kamaszként milyen értetlenül nézett rám a barátnőm, mikor nagy nehezen elárultam neki egy titkom. Sorra mondtam le programokat azzal az indokkal, hogy a szüleim nem engednek el. De az igazság az volt, hogy többnyire meg sem kérdeztem őket. Vagy azért mert tudtam, úgy sem fognak elengedni, ha mégis abból pedig biztos vita lesz a szüleim között. S persze volt bennem elég nagy gátlás is, nem szerettem ...

   A lassan már elviselhetetlen forróságból felüdülést jelentett belépni a csöppnyi cukrászdába. Távol a világ zajától, a hömpölygő tömegtől,  örömmel fedezte fel a sarokban a kis zugot. Egy csendes kis helyet, ahol önmaga lehet. Ahol levéve minden álarcot, őszintén feltárhatja, és kitárhatja a szívét, mert tudja, nyílt szívre, és nyitott fülekre talál. Ahol nem kell tartania képmutatástól, ahol őszinte, szeretettel teli beszélgetés részese lehet. Mikor elképzelte ezt a délutánt, azt remélte, tud majd valami okosat mondani, szeretett volna valamit adni. Valamit a függöny mögül. Olyat, ami az írások mögött van. Ami több mint ez a blog.

  Ott ült szemben a két csillogó szempárral, és ahogy figyelte a két fiatal ...

  Tévedtem....Többnyire beigazolódik az igazam, de most be kell látnom, tévedtem. De kicsit sem bánom! :))) 

  Bármikor szóba került a nevem a munkahelyemen egy díjjal kapcsolatban, úgy gondoltam, ha véletlenül megkapnám, akkor sem tudnék felhőtlenül örülni neki. Ismerve a munkahelyi hangulatot, a megosztottságot, biztos voltam benne, hogy rosszul érezném magam az irigyek, a nem rám szavazók ellenérzése miatt. Persze tudom, nem lehet mindenkinek elég jónak lenni, erre való törekvésemet már elég régen feladtam. Tudom, hogy nem szerethet mindenki, és ez így van rendjén. De ismerve magam, azt gondoltam, ha 100 emberből 80 örülne ha én lennék a kiválasztott, én akkor is a többi 20 csalódott pillantása miatt érezném rosszul magam.

  ...

    Nem, ezt nem akarja....Olyan sok idejébe telt mire kibogozta az összekuszálódott gondolatait, érzéseit. Mire azt hitte végre minden a helyére került, megint ugyanott tart. Újra egy hatalmas káosz van a lelkében, a fejében. Sokszor nem tudja mit akar....Van, hogy nyugalmat...Élvezni a gondtalan egyedüllétet, a vele járó szabadságot, egy majdani új szerelem lehetőségét, az álmokat egy szebb jövőről. Igen, sokszor azt érzi, tökéletesen elégedett ezzel a nyugodt élettel....Aztán van, mikor szenvedélyre vágyik....Élvezni a lázba hozó pillantásokat, az éjszakába nyúló beszélgetéseket és a forró ölelések perceit.....Igen, sokszor bizonytalan, mit is akar igazán.

   Egy biztos, ezt nem akarta....Megint itt áll tanácstalanul, mi ez az ...

    Na, ez is a kukában végzi...Már a sokadik...Akármennyire igyekszem, valahogy nem áll össze a kép. Hol több, hol épp csak pár apró kis darab hiányzik, hogy elégedetten hátradőlve csodálhassam az eredményt. Van, hogy hamar belátom, ebből soha nem lesz kerek egész, így minden szívfájdalom nélkül dobom az egészet a szemétbe. De van mikor időt, energiát nem kímélve próbálom azt a pár hiányzó darabkát megtalálni. Mert olyan jól indult minden, az elején játszi könnyedséggel simultak össze az apró kis darabkák. A kép több részlete már teljesen kialakult, és a félig elkészült kép is azt sugallja, hogy ezért érdemes próbálkozni, nem kellene feladni, hisz már csak pár apró részlet hiányzik....De egy idő után kénytelen vagyok ...

   Eltűnt...Pedig jó volt olvasni pár soros gondolatait...Mindig csodáltam, ahogy egy-két mondattal emberek sokaságát gondolkodásra sarkallja. Pár gondolatban megfogalmazza azt, amit én oldalakon keresztül ecsetelnék, s még mindig nem lenne olyan kerek az egész mint az ő pár soros jegyzetei. Szerettem, szerettük olvasni...Vártuk, vajon milyen téma lesz az amivel bogarat ültetve a fülünkbe sokan érzünk majd késztetést, hogy elmondjuk, leírjunk a saját véleményünket, érzéseinket, tapasztalatainkat. Vártuk, de hiába...

   Eltűnt...nem tudom az okát, hisz bármi lehet...Lehet, csak más felé fordította a figyelmét, ezt kipróbálta, látta megy neki, új kihívást, új "szerelmet"  keresett. Lehet, csak egyszerűen nincs ideje...De sajnos lehet, ...

   Egy pillanat alatt kellett döntenie...

   A férfi ott állt mögötte, érezte ahogy keze tétován megérinti a derekát. Jó volt érezni keze puhaságát, de a meglepettség akaratlan mozdulatával arrébb lépett. Nem mert a férfi szemébe nézni, mert érezte, bizonytalanok mindketten. Ösztönösen érezte, a férfi nem fog lépni. Itt most rajta áll vagy bukik minden. Még mindig olyan közel áll a férfihoz, hogy észrevétlenül odasimulhatna hozzá, vissza a karja puha ölelésébe. Egy biztató mosollyal a szemébe nézve átölelhetné a férfit, zöld utat adva a folytatáshoz. Vagy csak nem törődve semmivel, egyszerűen megcsókolhatná...Megtehetné, hisz nem gyerekek már, mi baj lehet belőle? Megtehetné, hiszen a mai világban igen elfogadott, lassan ...

  Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt....Sok éve, amikor megláttam az első klipjét a Maria-t, örökre szívembe vésődött az akkor nálunk még ismeretlen énekes neve. Persze később az egész világ megismerte,  gyorsan népszerű lett. Ami nem csoda, hisz igen fülbemászó dalokat énekelt, és hát a külleme sem volt elhanyagolható. De az én zenei ízlésemet ezek nemigen befolyásolják. és ritka, hogy a slágerek legyenek a kedvenceim, s az aktuális sztárok sem szoktak különösebben rám hatni.

  De ő, és a Maria más volt. A stílusomtól nagyon távol állt, mégis nagyon szerettem, és szeretem a mai napig. A kisugárzása olyan hatással volt rám még a tv-n keresztül is, hogy feledtetett velem minden zenével kapcsolatos elvárást. ...

  " Szebb a belsőnk mint a külsőnk! " - jegyezte meg a kisfiam a napokban. Nem is tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek?

  Egyrészt hatalmas büszkeség és boldogság járta át a szívem, hogy 8 évesen ilyen bölcs a gyermekem. Remélem ezt a mondatot nem fogja elfelejteni felnőtt férfiként sem...

  Másrészt viszont kissé elszomorított a dolog, hogy a drága gyermekem már ilyen korán összetörte bennem azt az illúziót, hogy legalább számára én vagyok a legszebb a földkerekségen. De vigasztal a tudat, legalább a szépérzéke kifogástalan! :)))