Régóta egyik kedvenc idézetem - " Ne legyél ilyen szerény, ennyire nem vagy jó! "  - Szeretem, és igyekszem mindig észben tartani. S persze e szerint bánni a szerénységgel és az emberek véleményével. Ha olykor dicsérő szavakkal méltatnak és már-már majdnem elhiszem, hogy az emberek ilyen jónak, barátságosnak, remek embernek tartanak, mindig előveszem ezt a mondatot, és egy félmosollyal a szám sarkában máris helyére kerülnek a dolgok.

    Ismét véget ér egy év, mindannyian értékeljük az elmúlt hónapok történéseit. Igyekszünk okulni a rosszból, és erőt gyűjteni a sok szép pillanatból az új évre. Próbálunk tisztán látni, mit tettünk helyesen, mi az, amit visszanézve is bátran vállalunk, s mi az, amin változtatni kellene. Eljött a lelki nagytakarítás ideje, hiszen  tiszta lappal szeretnénk kezdeni az új esztendőt.

    Ez az év sok tanulságot hozott számomra. Sok jó dolog történt, és volt mikor a sors igen kemény kézzel nyúlt bele az életembe. Jutott sírásból bőven, van mit feldolgozni, átértékelni. Van olyan fájdalom amit csak az idő old majd fel, s van, amit nekem magamnak kell begyógyítani. De elsősorban egy dolgot kell mindenképp megtennem így az év lezárásakor, hogy tisztán léphessek át az új évbe.

   Mikor belenézve a tükörbe, az első dolog ami szembetűnik, a csillogás.....És nem tetszik....A csillámok ragyogását egyedül karácsonykor szeretem, egyébként sokkal kedvesebbek számomra a természet színei. Ezért nagyon idegennek érzem ezt a csillámporral behintett önmagamat. Ez az év nagy önismereti feladatot hozott számomra. Egy év leforgása alatt három alkalommal értékelték, jutalmazták a munkámat, és talán a személyiségemet. Legalábbis én nem tudom , nem akarom ketté választani a kettőt, mert akkor még kevésbé értem...miért?  Az elsőnél értetlenkedve fogadtam a dolgot, a másodiknál már tudtam örülni és kicsit büszkének lenni. De a harmadikat már nem tudtam felhőtlen örömmel fogadni. Nem tudtam, mert túlzottnak éreztem a fényezést....

   Ez a fényesen ragyogó emberke aki ott áll az emberek pillantásaival körülvéve, már nem én vagyok. Ezzel a vakító ragyogással eltakarják az igazi embert. Tönkreteszik a harmóniát, a beleolvadás képességét, a szimpátiát amit az emberek éreznek iránta. Biztos vagyok benne, hogy ez a mesterséges ragyogás mások szemét is kezdi bántani, és igazuk van. Mert ahogy ők, én is jobban szerettem azt a kis szürke, mások felé nyitott szívvel forduló önmagam. Azt, akinek nem kellett rosszul éreznie magát a mások által ráhintett csillogástól. Aki nem vonta magára irigykedő emberek rosszalló pillantását, és ha ki is lógott a sorból, azt nem a mostani túlzott fényével tette. Igen, ahogy mások is, én is jobban szerettem amikor  egyszerűen, észrevétlenül lehettem önmagam....lehettem EMBER.

    Nézem a tükörben fényesen ragyogó önmagam, és mielőtt elkezdenék szerényen magyarázkodni, gyorsan fogok egy arcecsetet, és pár határozott mozdulattal eltüntetem magamról az összes csillámport......Mert szerencsére minden szemvakító csillogás ellenére nagyon tisztán látom.... Ennyire nem vagyok jó!!!