Ezer éve ismerem. Kamaszlányként messziről figyelve próbáltam megismerni milyen is valójában. Közelébe nem nagyon kerültem, nem voltunk egy kategória. Hosszú, lobogó hajával feltűnő jelenség, és igen népszerű volt a lányok körében. Az én szürke, visszahúzódó természetem kevés volt, hogy a látószögébe kerüljek. Legalábbis azt hittem....Több évtized telt el mire kiderült a tévedésem. Túl házasságokon, boldog és boldogtalan éveken, összefújt minket a szél. Egyikünk sem tudná megmondani hol kezdődött. Nincs egy konkrét hely és dátum, amikor beszélgetni kezdtünk. Már csak azt vettük észre, hogy barátok lettünk. Soha nem lett több belőle, jó volt így mindkettőnknek. Bár nem volt mély barátság a miénk. De a rendszeres találkozások, a pár perces beszélgetések fontosak voltak mindkettőnknek. Ahányszor összefutottunk, jobb lett a kedvem. Mert bármennyire nem volt egyszerű az élete, sosem panaszkodott. Mindig megnevettetett, éreztette, hogy örül a találkozásnak. Örök rocker, érdekmentes, érdeklődő, figyelmes barát volt ...És most elment.... Felfoghatatlan....Pár napja találkoztunk utoljára. Az utolsó mondata az volt, hogy jobbulást kívánt....Én jobban lettem, ő meghalt. Úgy, hogy még ezután akart élni. Jobban élni....Tanult, hogy nagyobb eséllyel kezdhessen egy új, egy jobb életbe. Dolgozni, szeretni akart.....Úgy gondolta, még fiatal, van még ideje....Mind azt hittük....Hiányozni fog...

           .... Topis....Attila....Nyugodj békében!