Riadtan tapogatta az ágyat. Az éj sötétjében lélegzetvisszafojtva figyelt. Nagy megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, mikor meghallotta az egyenletes szuszogást, mely a kisfia édes álmát kísérte. Puhán betakargatta, majd magára húzva a takarót aludt tovább.

 Sokadjára történt ez vele az éjszaka folyamán. Már jól ismerte ezt az iszonyatos félelmet, ami hetek óta a lelkébe költözött. Rátelepedett a gondolataira, nem volt olyan órája a napnak mikor nem tört rá a rettegés, hogy valami rossz történik a szeretteivel. Iszonyatos félelem uralkodott el rajta, hogy valakit akit szeret, ismét elveszíthet. Minden telefoncsörgésre összerándult a gyomra, attól tartva, hogy valami rossz hírt hall. A szirénázó mentő hangjára első reakciójaként a gyerekeire gondolt, azt remélve, velük minden rendben van.

   Anyaként eddig sem voltak idegenek ezek az érzések és gondolatok számára, de most nagyon felerősödve voltak jelen az életében. Pokolként élt meg minden aggodalommal teli napot és éjszakát. Szerette volna, ha minden gyermeke állandóan mellette van, szerette volna óvva fogni a kezüket, úgy mint kisgyermekként. Szerette volna ha mindig vigyázhatna rájuk, és minden percben gondoskodhatna róluk, hogy ne történhessen velük baj. Szerette volna a gyerekeivel egy burokban leélni a hátralévő életét, ahol mindenki biztonságban lenne, hogy soha többé ne kelljen ilyen közelről  megtapasztalnia, hogy bizony az élet véges....