Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. A haja nem volt ében fekete mint Hófehérkének, s éjszakánként nem öltött csodás báliruhát mint Csipkerózsika, de mégis hős volt. Egy hétköznapi mese hétköznapi hőse....

   Aki ismerte a lányt, látta ahogy ment rendíthetetlenül a maga útján. Hegyeken-völgyeken át, hátán a zsákkal, ami hol könnyebb, hol nehezebb teherként húzta le a vállát. Volt, hogy önszántából választotta a nehezebbet, és minden szemrebbenés nélkül cipelte magával. De volt, hogy ha fájt is neki az elválás, mégis megszabadult a vállára nehezedő tehertől, mert tudta, csak így mehet tovább, vagy csak éppen elfáradt, s próbált könnyíteni a terhén...

   Ment a lány az úton, s minden előjel nélkül azt vette észre, hogy eddigi élete legnehezebb csomagjával találta szemben magát. Tudta, hogy ezt nem lehet kikerülni, nem lehet ott hagyni. Ezt cipelnie kell magával, ha tetszik, ha nem. Itt nincsenek kérdések, nincs választása, ezt ki kell bírnia, végig kell csinálni. Bármennyire fájdalmas lesz, bármilyen nehézségekkel kell szembesülnie, bármennyi könny és szomorúság jár vele. Tudta, hogy most nincs választása. Hát a vállára kapta, és ment tovább....De félt ...Félt nagyon, fogja-e bírni? Lesz vajon elég ereje? Van annyira erős és bátor, hogy ne roppanjon bele ebbe a hatalmas teherbe? ....Nem tudja még a választ, de teszi a dolgát, pont úgy mint oly sokan.....Mint az a sok-sok hétköznapi hős, aki hasonlóan nehéz csomaggal a vállán járja kitartóan, hihetetlen erővel a saját útját....Hisz mind hősök vagyunk...