Jó előre szeretném tisztázni, nem kritizálok senkit! Miért is tenném, hisz olyan emberekről írok, akik nagy kedvenceim, csodálom az írásaikat. Rajongok a humorukért, szeretem azt az iróniát mellyel maguk és a környezetük életét elénk tárják. Minden írásuk úgy kerek, és úgy jó ahogy megszületett, nincs bennük semmi amire azt mondanám, sérti a fülemet.

    S pont ez ami értetlenné teszi számomra a saját magam által kimondott, pontosabban ki nem mondott szavakat. Nem értem, miért nem vagyok képes bizonyos szavakat kimondani, leírni, még így, név és arc nélkül sem. Azt már rég megfigyeltem magamon, hogy van pár szó amit nem használok. Vannak olyan gondolatok, amiket még gondolni is szégyellnék, nem hogy kimondani. Egyszerűen képtelen lennék rá. Pedig nem vagyok szent, és prűdnek sem mondanám magam. És ha igazán őszinte akarok lenni, azért ha elég indulat van bennem, bizony nem fukarkodok a káromkodás cifrázásával sem. De mégis.....Vannak olyan szavak, amiket még a megfelelő környezetükben sem vagyok képes használni. Pedig a fent említett hölgyek is bátran megteszik, és soha nincs bennem rossz érzés, nem finnyáskodok, nem fújjolok. Hogy érthetőbb legyek, egy példa: Nálam a fosás szó, ha már mindenképp le kell írni, akkor is csak hasmenés. Nincs az a szövegkörnyezet amiben használnám. Na jó, a " Fosik mint a Murányi kutyája" talán kivétel. Az azért hülyén hangozna a hasmenéssel felcserélve! :-)  És van pár hasonló, ami gyakorlatilag hétköznapi kifejezés, én mégis egyszerűen rosszul vagyok tőle. És nem értem....Miért ez a görcsösség? Miért nem tudok szabadszájú lenni legalább itt, úgy mint mások, hiszen senkinek nem kell megfelelnem, pláne itt a blogban. Persze tudom, ez nem olyan nagy baj, és ha az általam mellőzött szavakat be is tudnám építeni a szókincsembe, attól sajnos még közel sem írnék olyan jól mint Lustanyuék. :-)))

   És a másik görcs, ami egy pályázat kapcsán tűnt fel igazán: Volt egy Terézanyus pályázat, ahova őszintén kellett írni az anyaság árnyoldalairól. Na ez az ami nekem nem ment. Nem azért mert annyira makulátlanul tökéletesnek és felhőtlenül boldognak gondolom az anyaságot, hogy ne tudtam volna felidézni pár árnyékosabb pillanatot, de mégis....Képtelen voltam rosszat írni a gyerekeimről, az irántuk érzett szeretetemről, a róluk való gondoskodásról. Nekem ez nem fért bele.....És nem csak leírni, de gondolni, érezni, kimondani sem vagyok hajlandó semmi rosszat. De valahol érzem ennek a furcsaságát, és tényleg elgondolkodtat, miért van ez? Mi az ami gátat szab ezeknek a gondolatoknak, szavaknak, érzéseknek? ....Ha rátalálok a válaszra, majd megírom.....Feltéve, hogy nem akad a torkomon a szó.