Minden szem rá szegeződött. Bizonytalan léptekkel lépett be a terembe, megszakítva az ünnepséget. Görcsösen kapaszkodva a táskájába, próbált észrevétlen maradni. Leült a legközelebbi üresen maradt székre, remegő kezeivel próbálta ráncba szedni összekuszálódott, ritkuló hajfürtjeit. Nem sok sikerrel. Csapzott külseje eltüntetéséhez kevés volt pár simító mozdulat. Lesütött szemmel várta, hogy folytatódjon a műsor. Nem akarta látni az emberek szemében a megvetést. Jól ismerte már azokat a tekinteteket! Rég nem várt megértést, sem sajnálkozást. Csak hagyják békén!

    " Orgona ága, barackfa virága..." - csendült fel a jól ismert ének. Az aprócska kislány az első sor szélén állva, le sem vette a szemét róla. Örült, hogy eljött az ő anyukája is. Boldogan énekelte a többiekkel az anyák napi dalokat, majd örömmel futott hozzá a szeretettel készített ajándékkal. Megölelte, majd hirtelen hátra lépett. Megérezte a jól ismert szagot. A szagot, amely egyet jelent a sírással, a kiabálással, a veszekedéssel. Szorongva engedett anyja ölelésre húzó karjainak...- Ugye szereted anyát? Mert anyát senki más nem szereti. Apa sem, és Nagyi sem. Csak te. Ugye te szeretsz? - hallotta sokadjára a kérdést. - Szeretlek! - bújt szorosan anyukájához vigasztalón.

    A csöppnyi kislány erősen szorította édesanyja kezét a hazafelé vezető úton. Szó nélkül hallgatta a sírástól elcsukló hangon panaszkodó anyját, hogy őt mindenki bántja, és senki nem szereti. Nem értette miért sír, hiszen ő mondta, hogy szereti! Úgy, ahogy minden gyermek szereti az édesanyját. Őszinte, odaadó, feltétel nélküli szeretettel. S nem érti, a többiek miért nem? Miért bántják? Miért nevetik ki ha elesik, ahelyett, hogy segítenének inkább? Nem érti...

  Ekkor még nem tudja, hogy sok év múlva is emlékezni fog erre a napra. Hogy a szag örökre beleég az emlékezetébe, a szorongással és a félelemmel együtt mély sebet hagyva a lelkén. S ahogy nyílik a szeme a világra, ahogy telnek az évek, még mellé társul majd a harag és a szégyen is. Ekkor még nem tudja, hogy sok-sok év múlva is minden nap küzd majd önmagával a megbocsátásért. De akkorra a kisgyerek feltétel nélküli szeretete már a múlté lesz, s a felidézett érzés már nem tudja legyőzni az évek alatt összegyűlt rossz emlékeket. S örökre magán hordozza majd a bizonyítási kényszer, a szégyentől való rettegés, a válaszkeresés keresztjét, hogy miért???... Még nem tudja, hogy eljön az idő, amikor bármennyire is szeretne, képtelen lesz megbocsátani...

   Nem tudja...csak a szorongást érzi minden porcikájában....A vágyat, bár soha ne kellene éreznie ezt a szagot!!! Semmi mást nem akar, csak, hogy hazaérve anyukája lefeküdjön pihenni, s ő gondoskodón betakargassa...Alig 6 évesen...