A lassan már elviselhetetlen forróságból felüdülést jelentett belépni a csöppnyi cukrászdába. Távol a világ zajától, a hömpölygő tömegtől,  örömmel fedezte fel a sarokban a kis zugot. Egy csendes kis helyet, ahol önmaga lehet. Ahol levéve minden álarcot, őszintén feltárhatja, és kitárhatja a szívét, mert tudja, nyílt szívre, és nyitott fülekre talál. Ahol nem kell tartania képmutatástól, ahol őszinte, szeretettel teli beszélgetés részese lehet. Mikor elképzelte ezt a délutánt, azt remélte, tud majd valami okosat mondani, szeretett volna valamit adni. Valamit a függöny mögül. Olyat, ami az írások mögött van. Ami több mint ez a blog.

  Ott ült szemben a két csillogó szempárral, és ahogy figyelte a két fiatal lányt, érezte, itt ő az aki kap. A közöny, a szürke hétköznapok, a taposó malom fáradtságos küzdelmei után üdítően hatott rá a beszélgetés a két kedves fiatallal. A sok azonos gondolat, fiatalkori önmagának visszatükröződése jó érzéssel töltötte el a lelkét.... S közben nem vette észre, mennyire önző...Csak lubickolt a ráfigyelő tekintetekben, a figyelemben ami felé fordult. Élvezte a ritka pillanatot, hogy valaki kíváncsi rá. S elfelejtette, hogy nem ezért jött! Adni, s nem kapni szeretett volna!

   Kilépve a cukrászdából mintha falnak ütközött volna, úgy hatott rá a fülledt nyári levegő. Rögtön visszazuhant a valóságba. Érezte, bármennyire is jól érezte magát, bármilyen sokat kapott ettől a találkozótól, maradt némi hiányérzet benne. Talán túl keveset kérdezett, talán nem figyelt eléggé, talán túl sokat okoskodott.... Ráébredt, van még mit tanulnia!...Meg kell tanulnia hallgatni......

   Egy kis múltidéző:

    http://1222.blog.hu/2012/07/07/oazis_5