Pokol az élete...Elmondja minden nap... Talán segítséget remél, vagy csak együttérzésre vágyik. Elmondja, hogy a férje uralkodik rajta, kocsmába hordja a fizetését, ha kedve tartja megveri, meggyalázza. Már régóta könnyek nélkül sorolja a rideg tényeket. Már a pofon sem fáj annyira. Az első még sokáig égette az arcát, de a következő már nem annyira. Aztán egyre kevésbé, míg eljutott odáig, hogy már szinte észre sem veszi. Elmondja, de marad...

   Sajnáljuk, de többet aligha tehetünk. Ha ő maga képtelen kilépni ebből, akkor kívülről nem fog tudni segíteni senki. Mert majd megbocsát, és minden folytatódik...Sajnáljuk de nem értjük, hogy lehet ilyen ostoba, hogy tűri ezt a helyzetet. Pedig nagyon is tudja, hogy nincs ez így jól....Nem, nem a butaságon múlik. Hány tanult, művelt, látszatra erős nő van hasonló helyzetben?! Aki némán tűri a megaláztatást, új és újabb esélyt adva a férjének. Hányan bocsátanak meg nap mint nap, mert reménykednek, majd ezután más lesz?! Pedig sejthető, hogy a túl sok "utolsó megbocsátás" csak ront a helyzeten. Már a férfi sem veszi komolyan, már nem fél, már nyeregben érzi magát.. A legkomolyabban gondolom, ha valaki megbocsátja az első pofont, az első megaláztatást, akkor a többit is megfogja. Ha valaki ilyenkor elkezd mentségeket keresni a másik viselkedésére, talán elkezdi önmagát okolni, akkor megtalálja a kapaszkodót, hogy megbocsáthasson. És marad...és tűr... Vagy a látszat kedvéért, vagy valamilyen függőség miatt. Mert nekem ne mondja senki, hogy azért, mert szereti a férfit! Nem hiszem el! Nem lehet szeretni!!! Lehet félni tőle, vagy az egyedülléttől, lehet maradni a gyerekek vagy a kényelem miatt, de az nem szeretet. Persze be lehet csapni magunkat....Sokszor az a legegyszerűbb.

   Igen, sok nő van hasonló helyzetben. Butácska, és okos is. Nem tudom min múlik. Talán a büszkeségen, talán az erőn? Tudom, nem könnyű változtatni, sokkal egyszerűbb úgy tenni mintha minden rendben lenne, vagy hinni abban, hogy majd rendbe jön. Nem könnyű magunk mögött hagyni mindent, elindulni az ismeretlenbe. Belevágni egy nehezebb, egy bizonytalan életbe. Tényleg nem könnyű új életet kezdeni! De van mikor meg kell tenni! Én is éltem lelki terrorban. Nem volt könnyű kimászni belőle, mert az ember önértékelése megsemmisül egy ilyen viszonyban. Volt mikor azt kívántam, bár ütne meg, vagy csalna meg, mert azt tudtam, soha nem bocsátanám meg, és legalább végre lenne okom elhagyni. Mert azt egyértelműen tudtam, akkor lépnék. Volt előttem példa, tudtam hogyan megy tönkre egy ember, ha elnézi az első pofont, az első félrelépést. Igen, ebben határozott voltam, és ezt ő is tudta, érezte. Így bármennyire is könyörögtem, ( utólag már azt mondom, szerencsére ),  nem tette meg. Emiatt viszont sok  időbe telt mire lettem annyira erős, hogy lépjek. Mert a saját boldogtalanságom akkor még nem tűnt elég oknak. Aztán egy idő után fordult a kocka, minden egyes sértéstől egyre erősebb lettem, és mikor végre elég erőt gyűjtöttem, teljesen biztos lehettem a döntésem helyességében. És ma is büszke vagyok rá, hogy megtettem. Magamért, a gyerekeimért....

   Nem könnyű kilépni egy megalázott szerepből. De muszáj erőt gyűjteni, és ha elcsattan az első pofon, nem szabad megvárni a következőt....Mert ha maradunk, lesz következő!!!