Egy gyermek születésének elengedhetetlen és igen meghatározó pillanata mikor elvágják a köldökzsinórt. Mindenki örül, senkiben nincs rossz érzés, nyoma sincs a szomorúságnak, hisz' annak ellenére, hogy egy semmivel össze nem hasonlítható kötelék szakad meg, tudjuk, hogy egy új élet kezdődik, és ez mindenkinek boldogsággal, és reménnyel tölti el a szívét.

   Már kevésbé ilyen egyszerű és örömteli, mikor el kell engednünk a gyermekeink kezét. Hiába tudjuk, valami megváltozott, a gyerekek felnőttek, mégis nehéz a szoros köteléket elvágni, mert félünk az újtól. Féltjük őket az élet nehézségeitől, elszomorító a tudat, hogy nem állhatunk szorosan mellettük védelmezvén őket a rossztól, s féltjük önmagunkat is a feleslegessé válás érzésétől. De megtesszük, ha nehezünkre esik is. Mert szeretjük őket, mert erre van szükségük, hogy önálló, szabad felnőtté tudjanak válni. Igen.... Van szál, melyet nem olyan könnyű eltépni, mert milliónyi boldog perc, közös emlék, felejthetetlen élmény tartja össze erősen.

   S vannak szálak, melyek idővel elkopnak, nem bírva a változékony idő kártékony hatásával szembeszállni, szétfoszolva maguktól szakadnak el. Van, hogy észre sem vesszük, csak hosszú idő elteltével sejlik fel egy pillanatra a hiányuk. Ezek a szálak különösebb fájdalom nélkül, maradandó heg nélkül gyógyulva, csak a szép emlékeket hátrahagyva válnak le rólunk.

   De nem mindig van ez így. Szerencsére van, mikor egy emberhez való kötődésünk már elszakíthatatlannak tűnik. Vagy azért, mert olyan erős az egymás iránt érzett szeretet, vagy azért, mert annyi mindenen mentünk keresztül, hogy már kétségbevonhatatlan az összetartozás. Ilyenkor az ember boldogan tudja magáénak ezt a szoros barátságot, és eszébe sem jut megkérdőjelezni, kell-e, jó-e neki ez a kapocs?

   A legtöbb kapcsolatban a természet, a múló idő, vagy a változó érzések, minden tudatosságot kizárva irányítják a " köldökzsinórok"  sorsát. De van mikor egyik ember nem enged a természet akaratának. Minden erejével azon van, hogy életben tartson egy szálat.....Aztán egyszer csak eljön az a perc, hogy elkezd azon gondolkodni, vajon jó neki ez a kötelék? Vajon ez egy élettel, valódi érzésekkel teli erős szál, vagy már rég az idő martalékává vált volna, ha ő időnként nem kötözgetné össze a foszlásnak induló szálakat? Vajon igazi élmények és érzések tartják össze, vagy csak egy álom kergetése miatt van még köztük kapcsolat? Vajon örömet szerez még neki ez a kapocs?  .....És egyszer csak villámcsapásként jön a felismerés: Már nem szerez örömöt neki a csomók kötözgetése, az elkopott részek foltozgatása. Már nem szerez örömöt a tudat, hogy van egy toldott-foldott kapcsolat, ami csak a szívében és a lelkében él. S ráébred, ha élni akar, el kell végre vágnia ezt a szálat. El kell engednie a görcsös ragaszkodását a múlthoz, amivel életben tartotta. Bármennyire is fájdalmasnak gondolja, meg kell tennie, mert ez már így nagyon nem jó. Hát minden erejét összeszedve, felkészülve a szomorúságra, a sajgó fájdalomra amit majd az elvesztése okoz, eltépi az összecsomózgatott zsinórt....Csendes magányba burkolózva várja, hogy elöntse a lelkét a szomorúság....Vár és vár....Aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy a várva várt keserűség helyett megmagyarázhatatlan nyugalom és megkönnyebbülés járja át a lelkét. Kitisztult előtte a kép, a jövő képe, és tudja, már rég meg kellett volna tennie. Egy kicsit sem hiányolja az elmaradt szomorúságot, s megnyugtató a tudat, hogy jól döntött. Hiszen nem csoda ha nem érez fájdalmat!....Már egyértelműen tudja, érzi, ez a szál már rég elhalt....Már jó ideje csak az ő képzeletében élt...