Mindig is tisztában voltam azzal, hogy miért nem ismerkedem neten, ilyen-olyan közösségi oldalakon vagy társkereső klubon keresztül. Tudtam, de most be is bizonyosodott, hogy jól gondoltam és tettem, mert nem nekem való. Persze van akinek bejön, de van aki hozzám hasonlóan rosszul érzi magát, mikor egy olyan helyzetbe kerül, amiből tudja, hogy ki kellene másznia úgy, hogy ne bántsa meg a másikat. És ez nem könnyű. Mert az ember látja, hogy a másik esetleg reményekkel érkezett, talán lelkesen készült a nagy találkozásra, láthatóan jól is érzi magát. Talán bízik valamiféle folytatásban. S akkor szegénynek meg kell mondani, hogy ne tegye...

  Mikor elindultam a találkozóra, már éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Nyoma sem volt a lázas készülődésnek, a percek izgatott számlálásának, hogy mikor indulhatok már. Amit éreztem, az maximum a kíváncsiság volt, hogy vajon ki lehet az az ember aki felfigyelt rám, ráadásul úgy, hogy észre sem vettem. Biztos belejátszott az akkori lelkiállapotom is, de főleg az okozta ezt a kedvetlen hozzáállást, hogy tudtam, szinte semmi esély nincs arra, hogy olyan férfi fog rám várni a téren, aki úgy hat rám, hogy feladjam ezt a biztonságos, olykor talán túlságosan is kényelmes életemet. Hát....nem tévedtem.

   Mikor megláttam, egyből tudtam, nem véletlen, hogy én nem vettem őt észre. Még egy minimális gyomorszorító érzést sem tudott kiváltani belőlem, nem hogy szerelem legyen első látásra. Már a második pillanattól az járt az eszemben, mit és hogyan kellene neki mondani, hogy ne sértsem meg. Persze jó szokásomhoz hívem kedves és barátságos voltam. Szerencsére városunk új, igazán impozáns épülete elég jó témának bizonyult egy rövid beszélgetéshez, így volt egy fél órám arra, hogy kigondoljam, mivel tudnám sértés nélkül kimondani, hogy nem. Mert azt tudtam, hogy nem akarok folytatást. És azt is tudtam, hogy most határozott nem-et kell mondanom, mert ha az áldott jó szívem ad neki még egy találkozásra lehetőséget, még nehezebb lesz sértés nélkül kimászni ebből a hülye helyzetből. Hát, mondtam én mindent, csak hogy ne érezze rosszul magát, de igazából a második mondatom után már láttam, nem nagyon érdekli a magyarázkodásom. Nagyon úgy tűnt, én rosszabbul éreztem magam mint ő. Persze láttam, hogy le volt törve, de szinte biztos, hogy nem ez volt az első elutasítása, s gyanítom, az utolsó sem.  Már edzettnek tűnt. Nem úgy mint én. Nekem nagyon nem jött be ez a " Hidd el, nem veled van a baj, de nem kellene ezt erőltetni " szöveg. Bár a fiam szerint egész biztos volt vele valami baj, ha velem akart összejönni. :))) 

   Azért nem volt hiábavaló ez a találkozó. Megerősített abban, hogy mekkora ereje van egy pillantásnak, mennyire fontos, mit érez az ember mikor meglát valakit. Tudom és hiszem, hogy " Ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan " , de abban is biztos vagyok, hogy az érzés, az, hogy egyáltalán meg akard ismerni a másikat, mindenképp kell ahhoz, hogy elinduljon valami. Ha nem érzed, hogy hat rád, akkor lehet bármilyen jó ember, nem a te embered. ....Hát ezért nem hiszek a vakrandikba, az ismerősök által összehozott találkákban. Mert ugyan akár be is jöhet, de ha nem, akkor nagyon kínos tud lenni a másik szemébe mondani, hogy " Bocsi, de nem....

    Előzmény:

   http://1222.blog.hu/2012/11/18/romantika_vagy_zaklatas