Ismerem a mondást, mely szerint halottról jót vagy semmit. De nem bírok szó nélkül elmenni a látottak mellett.  Nézem az egyik régi főzős műsor ismétlését, és felkavar amit látok. Fojtogat a sírás miközben látom, mit tesz az emberrel a szenvedélybetegség. Látom ahogy egy intelligens, művelt nő, aki a szakmájában egyik kiváló tehetsége , itt a szemünk láttára válik egy fájdalmasan szánalmas emberré. Látom ahogy tekintet nélkül az emberek érzéseire, azokéra akik szerették és tisztelték őt, önmagából kivetkőzve elénk tárja a valóságot. Azt amit nem akartunk tudni róla. Mert mi nem sajnálni akarjuk, hanem fel akarunk nézni rá. Mi értelmes, nagyon okos nőnek ismerjük, és nem akarjuk látni a másik oldalt. Nem szeretnénk tudni, hogy milyen amikor nevetségessé teszi magát, amikor kínos helyzetbe kerülve sem veszi észre mit is tesz. Nem akarjuk tudni, hogy bizony a legjobbak is lekerülhetnek a szakadék aljára. Oda, ahol már kevés az intelligencia, ahol már nem számít a műveltség, a tudás, a tehetség. Ahol az ember magára marad besározódva, piszkosan, fáradságtól meggyötörten,és ahonnan már nem biztos, hogy ki lehet jutni. Még akkor sem, ha valaki segítő kezet nyújt felé, s persze ha hajlandó is lenne megfogni azt.

   Nézem a műsort, és kavarognak bennem az érzések. A régi idők fájdalmas emlékei nehezednek a lelkemre, és érzem ahogy a gyomrom összerándul, szemem megtelik könnyekkel, és szívem szerint kiáltanék! Emberek! Miért hagyjátok ezt! ....Nincs a stábban egy ember, aki felállítsa az asztaltól, hazavezesse, és másnak elmagyarázza neki, nem fogják hagyni, hogy az emberek kigúnyolva kinevessék, vagy éppen szánakozzanak rajta? Nem fogják hagyni, mert tudják, hogy nem ezt érdemli. Mert ha önmagát nem is érdekli ki mit gondol róla, de azok akik szerették, akikkel együtt dolgozott, akik batátainak mondták magukat, az ő akarata ellenére is megállítják. Mert nem akarják, hogy milliók szeme láttára tiporja a porba a saját méltóságát. De nincs...Úgy látszik, nincs a kollégák, a barátok közt olyan ember aki megállítaná. Vagy lenne, csak a nézettség mindenek előtt áll???

   Nézem a műsort, és azzal nyugtatom magam, hogy a barátai, azok akik tényleg szerették, már csak akkor látták, mikor lement adásban. Azzal nyugtatom magam, hogy akkor már nem lehetett, késő volt bármit tenni. Mert nem akarom elhinni, hogy máskülönben ezt nem akadályozták volna meg. Mert ezek az adások nélkülöztek minden emberséget a csatorna részéről. S a vacsorapartnerek ugyan igyekeztek finomítani, valamelyest palástolni a látottakat, de nekik sem lehetett könnyű. Szerintem ha visszanézik, az ő torkuk is összeszorul.....Mert ez nagyon, nagyon szomorú....