Na, ez is a kukában végzi...Már a sokadik...Akármennyire igyekszem, valahogy nem áll össze a kép. Hol több, hol épp csak pár apró kis darab hiányzik, hogy elégedetten hátradőlve csodálhassam az eredményt. Van, hogy hamar belátom, ebből soha nem lesz kerek egész, így minden szívfájdalom nélkül dobom az egészet a szemétbe. De van mikor időt, energiát nem kímélve próbálom azt a pár hiányzó darabkát megtalálni. Mert olyan jól indult minden, az elején játszi könnyedséggel simultak össze az apró kis darabkák. A kép több részlete már teljesen kialakult, és a félig elkészült kép is azt sugallja, hogy ezért érdemes próbálkozni, nem kellene feladni, hisz már csak pár apró részlet hiányzik....De egy idő után kénytelen vagyok belátni, bizony bármennyire is szeretném, a hiányzó darabok nélkül nem lesz teljes a kép. Persze így is szép, van, hogy alig észrevehető az a pár kis hiányzó részlet, de nem lehet felhőtlenül örülni az eredménynek. Persze szemet hunyva a hiányosságok felett megpróbálhatnám élvezni a látványt....De nem! Már ragaszkodom a teljes egészhez! Volt mikor belementem félkész megoldásokba, helyzetekbe, de egy idő után egyre inkább zavartak a hiányosságok. Így inkább tiszta lappal, egy új kirakóba fogok, mely újabb reménnyel tölt el, talán most minden apró részlet stimmelni fog.

   Milyen egyszerű is volt régen....Párdarabos kis puzzle kirakása is sikerélményt nyújtott. Pár perc alatt összeállt a kép, minden egy-kettőre a helyére került. Aztán ahogy nőttem, mindig többre vágytam, egyre több darabos kirakók kerültek a kezembe. Egyre több részletnek kellett stimmelnie, ami persze lényegesen megnehezítette a dolgom. Sokszor elgondolom, miért kell nekem ilyen sok részletre figyelnem? Miért nem elégszem meg a gyerekkorom pár darabos képeivel? Hisz akkor olyan egyszerűen ment minden! Boldog és elégedett voltam a látottakkal. Miért kell felnőve mindig mindent túlbonyolítani? Miért érezzük szükségét, hogy ezernyi kis részlet stimmeljen? Miért nem tudunk nagyvonalúan átlépni a hiányosságokon? Miért vágyunk a tökéletesre? Van egyáltalán tökéletes? Látunk még valamit tökéletesnek? Gyerekként ránéztünk egy képre, és örültünk annak, hogy szépen süt rajta a nap, és a zöld fű között vidáman sárgállanak a pitypangok. Ma ha ránézünk ugyanarra a képre, egyből észrevesszük a távolban felsejlő gomolyfelhőket, a néhol foltokban kiégetett füvet. Nem elégszünk meg a látvánnyal, szeretnénk még szivárványt és vidáman szálldogáló pillangókat is. Pedig a kép adott....Csak rajtunk múlik milyennek látjuk....Csak rajtunk múlik, hány darabból próbáljuk kirakni. Megelégszünk a valósággal, az elérhetővel, vagy újra és újra belevágunk egy álomkép megteremtéséhez, ami pár hiányzó részlet miatt nagy valószínűséggel újra a kukában végzi majd.......