Nehéz változni...Minél több gyertya van a szülinapi tortán, annál nehezebb. Még akkor is, ha tudjuk, szükségünk lenne rá. Akkor is ha tudjuk, a változás pozitívan hatna egész életünkre. Én is görcsösen ragaszkodom minden rossz és jó tulajdonságomhoz. Pedig van amiről egyértelműen tudom, megnehezíti az életem.

    Emlékszem, kamaszként milyen értetlenül nézett rám a barátnőm, mikor nagy nehezen elárultam neki egy titkom. Sorra mondtam le programokat azzal az indokkal, hogy a szüleim nem engednek el. De az igazság az volt, hogy többnyire meg sem kérdeztem őket. Vagy azért mert tudtam, úgy sem fognak elengedni, ha mégis abból pedig biztos vita lesz a szüleim között. S persze volt bennem elég nagy gátlás is, nem szerettem kérni...Senkitől, semmit....

    Most 45 évesen ugyanitt tartok. Ha valami program lenne, legtöbbször nem is tervezgetek, inkább legyintek, hogy nem tudom megoldani. Nem tudom kire hagyni a kisfiam, nem alkalmas az időpont. Pedig többnyire elég lenne megkérnem valamelyik nagy gyermekemet, hogy vigyázzanak rá. Sőt nem is kellene kérnem, elég lenne " utasítani" őket, hisz ez lenne a minimum amit elvárhatnék tőlük. Csak hát nem vagyok az az utasítgató fajta. S mint tudjuk, az a kérős sem. Persze ha valamit nagyon akarok, azért túllépek ezen, és mégis megkérem őket...Ha esetleg nekik megfelel... De ki látott már ilyen ostobaságot? Mi az, hogy egy felnőtt nő, egy anya, a gyerekei jóindulatára legyen utalva, és rosszul érezze magát attól, hogy esetleg olyat kér amihez nekik nincs kedvük? Tudom én, hogy nincs ez így jól! Tudom, hogy határozottnak kellene lennem, irányítani kellene az életem, úgy ahogy az nekem jó. Ehelyett úgy élek, hogy az mindenki másnak jó legyen....Hogy észre se vegyenek...Ne hozzak senkit olyan helyzetbe,hogy nemet kelljen mondania, és esetleg féljen nemet mondani. Bár másoknak az többnyire nem okoz gondot....Ezért inkább nem kérek....

   Azt hiszem ideje lenne elfogadnom, senkinek nem lehetek olyan fontos mint magamnak. És ha én nem teszek ezért, más sem fog. Emlékszem, mikor születtek a gyerekeim, a szülésznő megdicsért, mekkora türelemmel, egy hang nélkül csináltam végig az egészet....És tényleg így volt. Egy hangom nem volt, nehogy "rossz" beteg legyek. Nehogy bármiféle gondot okozzak az orvosoknak....nehogy körülöttem forogjon a világ! Pedig ha máskor nem is, de ott igenis körülöttem kellett volna forognia! De nem hagytam. Észrevétlen akartam maradni, mert úgy tanítottak, hogy akkor leszek "jó". Úgy viselkedtem, mintha én lennék az orvosokért, s nem ők értem. Mintha csak szükséges rossz lennék ahhoz, hogy világra jöjjön a gyermekem, hogy nekik legyen munkájuk. Tiszta hülyeség.....De így volt, és sok helyzetben ma is így érzem....Nem akarok középpontban lenni....Ha lehetne mindent magam csinálnék....Nem azért, mert csak én tudom jól csinálni, hanem azért, hogy másnak ne legyen vele gondja...

   Igen, érzem, hogy változnom kellene....Mert miközben arra törekszem, hogy észrevétlen maradjak, iszonyatos bennem a vágy, hogy valaki értsen, megértsen, és ne hagyja, hogy így legyen. Persze volt rá többször példa, hogy észrevették ezt...Munkahelyen mikor még nem a papír számított, volt, hogy igen magasra jutottam a szamárlétrán. Volt, mikor értékeltek valamit....Vagy a tudásom, vagy a hozzáállásom a munkához...vagy éppen a csendes háttérbevonulásom? :))....Nem tudom, mi az amivel elértem a megbecsülést és az elismerést. De azt egyre biztosabban érzem...Ha másképp képviselem az érdekeim, ha azt az energiát amit a láthatatlanságomba fektettem, inkább arra fordítom, hogy megmutassam magam, most nem itt tartanék....Bár akkor valószínű, most nem lennék az év díjazottja! :))

   De nem kesergek, hisz' ilyen vagyok, ez vagyok én...Ha ez rossz lenne nekem, nyilván változtatnék... Gondolom....