Könnyáztatta arcát pirosra csípte az erős északi szél mire beért a munkahelyére. Nehezére esett bemenni, de meg kellett tennie, hisz az élet nem áll meg. Tudja az eszével, de mégsem érti....

   Nézi ahogy az emberek ugyanúgy teszik a dolgukat mint eddig. Nevetgélnek, zenét hallgatnak, kitárgyalják kedvenc sorozatukat, töprengenek mit főzzenek vacsorára. Csak akkor komolyodnak el egy pillanatra mikor meglátják. Tapintatból, együttérzésből. Látják szemében a szomorúságot, a fájdalmat amit a szerette elvesztése okozott neki. Látják, tudják mit érez, hisz mind átéltünk már hasonló veszteséget, bár az idő jótékony fátyla kissé elhomályosította a fájó emlékeket. Így már csak emlékfoszlányaink vannak arról, mennyire értetlenül szembesültünk azzal, hogy az élet megy tovább. Mások élete mit sem változott, miközben a mi szívünkből kitépett egy darabot a könyörtelen halál. Úgy éreztük, számunkra megállt az idő, ránk már nem süt többé mosolyogva a nap. Mi már soha nem tudunk felszabadultan kacagni, minket már nem érdekel ki mit eszik vacsorára. Mi csak egyet szeretnénk, túlélni a mai napot, majd a holnapot... Ez a világ már soha nem lesz olyan mint Vele együtt volt....S nem értettük, hogyan mehet tovább az élet úgy, mintha nem történt volna semmi?!

   Mikor látjuk a szemében a fájdalmat, s felidézzük saját veszteségeink emlékeit,  próbálunk valami okosat mondani. Valamit amitől jobban érezné magát. Szeretnénk ha tudná, az idő tényleg enyhíti a hiányt és a szomorúságot. Most ugyan lehetetlennek tűnik, de igenis eljön az idő, mikor újra tud majd nevetni, mikor minden visszatér a régi kerékvágásba. Igen, bármennyire nehéz elhinni, s bármennyire szomorú is, bár talán némi megnyugvást is ad a tudat, hogy az elvesztett szeretteink nélkül, s majdan időnk lejártakor nélkülünk is....Az élet megy tovább!