Kérdezik, hogy vagyok?....Köszi, megvagyok.- felelem mosolyt erőltetve az arcomra. Hisz mit is mondhatnék?

  Hogy is mondhatnám el, hogy nincs olyan óra, mikor nem érzek iszonyatos bűntudatot, amiért nem takartam be. Látom magam előtt ahogy ott fekszik kihűlt, élettelen testtel, zokogva ölelem át, és nem tudom elhinni, hogy nincs többé. Érzem, hogy akit, amit ölelek, az már nem ő. Ő már valahol távolról nézi, mit hagyott maga után. Tudom, az eszem tudja, hogy az a hideg test amit ölelek, nem ő. Mégis szeretném betakarni. nem akarom, hogy fázzon. Talán akkor felmelegszik kihűlt teste, és megmozdul...Hátha akkor kinyitja a szemét, rám néz és azt mondja, jól vagyok....Nincs semmi baj....

   Napról napra erősebb bennem a vágy, bár visszamehetnék az időben!...Csak annyira, hogy minden értetlenkedő véleménye ellenére betakargassam. Hogy még egy kicsit gondoskodhassak róla. Hogy még utoljára éreztessem vele, nincs egyedül. Visszamennék egy pillanatra, hogy megtegyem legalább egy percre azt, amit ígértem. Hogy ápolni és gondoskodni fogok róla öreg korában. De már nincs rá alkalmam. Nem tartottam be a magamnak tett ígéretemet. Nem voltam elég gondoskodó....Hagytam ott feküdni a jéghideg kövön....

    Hogy is mondhatnám el....Hiszen tudom a válaszukat....Neki már mindegy volt....Talán neki tényleg mindegy volt....De nekem nem! Mert ez a bűntudat ami mardossa a lelkem, úgy érezem, örökké belém ivódott, s nem tudom, fog-e enyhülni valaha.....Megbocsájtja nekem valaha? És én magamnak???