Eső áztatta délelőttön állok a hófehér virágokkal borított sír mellett, és úgy érzem, a szívem rögvest megszakad. Nem tudok másra gondolni, csak, hogy szeretném még egyszer átölelni. Még egyszer megsimogatni, elmondani neki, mennyire szeretem. Elmondani neki mindazt amit nem mondtam ki, mert azt gondoltam tudja, érzi, vagy csak úgy éreztem lesz még rá időm. De most mikor ott állok mellette, s patakzó könnyeim éltető vízként hullanak a hófehér rózsaszirmokra, tudom, már soha többé nem tehetem. S nem látom már tengerkék szeme huncut csillogását, nem mosolyoghatok már az olyan sokszor idézett csipkelődő mondatain. Soha többé nem érezhetem azt a feltétel nélküli szeretetet mely belőle áradt felém, soha nem lehetek már gyermek....

   Vívódom....Vajon tudta mennyire szeretem? Vajon mindent megtettem, mindent jól csináltam, vagy erőszakosabbnak kellett volna lennem néhány döntésénél? Vajon mit érzett, mit gondolt utolsó perceiben? Magányosan, elhagyottnak érezte magát, vagy örült, hogy megkímélt attól, hogy lássam ahogy véget ér földi élete? Vajon szerette volna ha fogom közben a kezét? Mit mondott volna ha ott vagyok mellette?  Elégedett volt az elmúlt 70 évvel? Elégedett volt velem, jó gyermeke voltam? Ezernyi kérdés melyre keresem a választ, de már nincs itt, hogy megválaszolja. Ezernyi kérdés és érzés kavarog a szívemben és a lelkemben. Az eszem vigaszt nyújtó gondolatait, hogy mennyi szenvedéstől kímélte meg a sors a gyors elmúlással, még egyenlőre legyőzi a szívem fájdalmas háborgása, hogy miért nem lehet még itt velünk.

   Nézem a hófehér virágokkal fedett sírt, mely kis szigetként áll a sáros, szürke temetőben, és várom, hogy felébredjek. Várom, hogy megszólaljon végre az óra, és a máskor haragosan lecsapott ébresztő most meghozza a megkönnyebbülést. Kiderüljön, hogy csak egy rémálom az egész. De az óra nem csörög....Az idő megrekedt annál a másodpercnél mikor feladva a harcot a gyilkos kórral, és Édesapám szíve megállt dobogni....Amikor elindult a végtelenbe, fáradt, betegségtől meggyötört testtel, s mikor a lelke új erőre kapva, megkönnyebbülve lépett át egy másik világba. Oda, ahol már nincs fájdalom, nincs magány és harc a mindennapok gondjaival....Ahol megölelhette régen látott szeretteit....Ahol békére és megnyugvásra talált.....

    ...Hiszem, hogy egy jobb, szebb világban van.....De az űr amit itt hagyott maga után, csendesíthetetlen fájdalommal telepszik a lelkemre...