Kamaszkorom kezdetén, ha megkérdezték mi szeretnék lenni, a lányoktól legtöbbször hallott óvónő, eladó, postáskisasszony, később lakberendező vagy építész volt a válasz. De hangosan soha ki nem mondva, élt bennem a vágy, hogy katona, vagy apáca legyek. Mivel mindkettő ellen szólt vitathatatlan érv , így mindig csírájában elfojtottam mindkét lehetőséget.

   Abban az időben a katonaság egyértelműen férfiak színtere volt, és hát nem is voltam egy fiús, harcias alkat. Aki ismer, talán el sem tudja képzelni, mi a csoda vonzott benne. S talán még ennél is képtelenebbnek tartja, hogy apácaságra vágytam. :)  Aminek leginkább az vetett véget, hogy nem voltam vallásos. Megkeresztelt, Isten félő ember vagyok ugyan, de sosem jártam ...

      Sokadik híres ember vallomását hallgatom arról, hogy a szülei, vagy legalábbis az egyik, alkoholista volt.  Van, aki már gyerekként érezte ennek minden keservét, és van, akiben csak felnőttként,  válaszokat keresve, visszanézve a gyerekkorára tudatosult ennek a súlya. Hallgatom őket, értem, és átérzem miről beszélnek. Saját bőrömön is  tapasztalom, mekkora terhet pakol a gyerekek vállára egy alkoholista szülő. És nem feltétlenül kell ehhez agresszívnak lenni. Elég a stabilitás hiánya, a szégyen, a szeretetlenség, a megbízhatatlanság érzése, ami rátelepszik a mindennapokra. Hallgatom őket, sokukat csodálom, hogy mindazok ellenére, amit elmesélnek, sikeres, józanul élő és gondolkodó emberek lettek. De minden empátiám ...

   Arcát tenyerébe rejtve, összegörnyedve ült a kanapé szélén. Ólomsúlyú teherrel a vállán próbált kiegyenesedni. Tudta, hogy nem adhatja fel. össze kell szedni minden erejét, azt is, amiről nem is tudta, hogy van neki. Végig kell csinálnia, döntenie kell...

   Egyedül, bár sokan próbáltak segíteni. Tanácsokkal, intelmekkel, támogató mondatokkal. Csak épp nem olyasmivel, amire szüksége lenne. Hiszen mint oly sokszor, most is csak azt szeretné, ha hinnének benne. Abban, hogy megcsinálja, ha lassabban is, mint mások szerint kéne. Majd az ő tempója szerint lép. Pont oda és pont akkor, amikor elérkezettnek érzi az időt. De egyre inkább csak a sürgetést, a végeláthatatlan elvárásokat érzi.

   Szeretne büszke lenni magára, hogy ...

   Ha van valami, amit szeretett magában, az a logikus gondolkodása. Már gyerekként is a matematika volt a kedvence, mert ott nincs mellébeszélés. Nincsenek kiskapuk, kitérők, kellemetlen meglepetések. Ha a logika mentén halad a gondolatmenet, akkor garantáltan eléri a célját.  Sokszor rá kellett már jönnie, hogy a való életben ez koránt sincs így.  Az emberi gyarlóság, a körülmények, a jó és rossz emberi viszonyulások nagyban meggátolják az események  logikus történését. Valamiért mégis újra és újra meggyőzte magát, hogy hinnie kell a logikusan felépített terveiben. És újra hitt....

    Hitte, hogy most mindent alaposan átrágott. Felépítette az élete utolsó éveinek legnagyobb projektjét. Bízott a jól felépített ...

   Menj el orvoshoz! -hallotta sokadjára. Már nem is válaszolt rá, hiszen semmi újat nem tudna mondani. Sokszor elmagyarázta már, milyen elgondolásból dugja inkább homokba a fejét, mint hogy elmenjen szűrésekre, vagy épp utánajárjon kisebb-nagyobb tüneteknek.  Persze tudja, hogy lehet nagy is a baj. De hiszi, hogy ha jönnie kell a bajnak, majd jön magától. Nem kell azt sürgetni, elébe menni. Hisz a sorsszerűségben, sokkal inkább mint az orvoslásban. Vagy épp kevésbé félelmetes számára a halál eljövetele, mint a betegséggel való szembesülés, a kiszolgáltatottság gondolata, és mások számára tehernek lenni.

   Több példa van előtte, mikor minden megelőzés, óvatosság, kezelés ellenére szomorú véget ért egy élet. Látott ...

        "  Nem   az a szabadság ,  hogy azt teheted ,  amit   akarsz ,  hanem, hogy   nem   kell megtenned ,  amit nem   akarsz ." – Jean-Jacques Rousseau.  

     Új év, új élet... És nem is akármilyen. Soha ilyen sok és ilyen merész tervvel, álommal, és elszántsággal nem néztem még a jövő felé, mint most. Talán ennyi félelemmel, izgalommal sem. Hiszen minden képlékeny, bizonytalan, szinte csak egy a biztos: garantáltan ki kell lépnem a komfortzónámból. És nem is kicsit.... De valamiért ott van bennem egy mélyről jövő nyugalom,, hogy  menni fog.  És bárhogy lesz, úgy lesz jó. Abból fogom kihozni a legtöbbet, a legjobbat, amit tudok, s amit az időm enged majd. Mert mostantól úgy élem, úgy élhetem az életem, hogy minden ...

   Amikor gyerekeket hallunk sírni, mert csúfolják a társai, vigasztalás közben az jár a fejünkben, a gyerekek bántóan őszinték tudnak lenni. Valamiért azt gondoljuk, felnőtt korunkra ez megváltozik. Ugyan látjuk, hogy mit hoz ki az emberekből a közösségi média határtalan és főleg arctalan szabadsága, de azt egy külön világnak érezzük, ami nem azonos a valódi élettel. Pedig ott is nap mint nap találkozunk ragadványnevekkel. melyek hallatán könnyen beazonosítható az illető. csak a gyerekektől eltérően, mi a másik háta mögött használjuk ezeket. És talán már fel sem tűnik. Vagy azzal tompítjuk az élét, hogy az illető úgysem tudja milyen jelzővel illették a szomszédok, a kollégák, a nem is annyira barátok, És mentségként ...

   Emlékszem még a 40 évvel ezelőtti érzésre, mikor azért fohászkodtam, hogy nehogy Te halj meg hamarabb mint én, mert mi lenne velünk... Szerelmesen, friss házasként, egy csecsemővel gazdagodva elképzelhetetlennek gondoltam az életem nélküled. Gyerekfejjel alapítottunk családot, tele voltunk tervekkel, éjszakákba nyúló beszélgetésekkel váltottuk meg a világot. Már a kapcsolatunk elején felültünk egy hullámvasútra, melynek a hullámvölgyéből a humornak köszönhetően sokáig  sikerült újra és újra felemelkedni. Bármikor felelevenednek az akkori emlékek, minden rossz mellett, vagy talán ellenére, eszembe jutnak a nagy nevetéseink. Köszönet érte! 

  Sok év eltelt azóta... Több mint 20 éve nem vagy már része az életemnek. ...

   Ahogy esténként vagdosta a centit, egyre nőtt benne a feszültség. Nem értette, hiszen inkább a megkönnyebbülést remélte a napokat jelző számok  csökkenésétől. De még nem merte elhinni, hogy tényleg hamarosan vége. rettegve gondolta végig az összes lehetőséget, ami meghiúsíthatja, hogy elmenjen nyugdíjba. Látta, ahogy az ügyintéző közli, hogy elszámoltak valamit, még tovább kell dolgozzon. Látta, ahogy szívrohammal viszi el a mentő, és pár nappal a 40 év összejötte előtt.  Látta, ahogy becsődöl a munkahelye, és lehetetlen feladatként kereshet új bejelentett állást pár hétre. A stressz, rátelepedett a mindennapokra. Remény és félelem kavargott a gondolataiban ,minden egyes nyisszantáskor.  

   Érthetetlen volt az ...

   300 fénykép... Pár év termése egy sokunk számára kedves helyről. Ennek sokszorosa készült az évek alatt. Talán értelmetlenül, hiszen Póstelek semmit sem változott az évek során. Persze ez így nem igaz, hiszen minden alkalommal más arcát mutatta a Kastélyrom és környéke. És minden alkalommal megörökítésre késztetett a látvány, talán csak magam, talán kicsit mások örömére is. 

   300 kép.... Egy korszak lezárult. Már Póstelek sem a régi.... Még most is szeretem, és most is szépnek látom. Sőt, fotó is fog készülni, de az már egy másik korszak lesz. Mint ahogy ez az évtized Pósteleke sem olyan már, mint gyerekkoromban volt. Ha felidézem a régi időket, mindig az óriás mászókával tarkított tisztás képe villan be. ...

   Egészség legyen...Amikor az embernek ez az első gondolata az új év kezdetén, akkor az egyértelművé teszi, hogy már nem fiatal emberről van szó. Hiszen fiatalon még természetesnek vesszük az egészséget, tele vagyunk tervekkel, vágyakkal. Elképzeljük hogyan valósítjuk meg őket, esetleg reménykedünk némi szerencsében,  hogy könnyebben sikert érjünk.De az, hogy hiába az összes terv és elszántság, egyik napról a másikra derékba törhet a legsikeresebb karrier vagy munka egy betegség miatt. vagy egy meggondolatlan cselekedet, mozdulat, vagy épp csak rosszkor leszünk rossz helyen, és az eddig kikezdhetetlennek hitt erőnk, egészségünk odavész, az nem Persze látva példákat magunk körül, tudjuk ennek a lehetőségét az eszünkkel, de ...

     Amikor végre megtelt a batyum az évek óta gyűjtögetett bátorságommal, hogy tovább álljak a volt munkahelyemről, csak pár dolgot sajnáltam otthagyni. Szívem szerint az emlékek nagyrészét is magam mögött hagytam volna, de azok akaratom ellenére velem jöttek. A jók és a rosszak egyaránt. Az ottlétem hosszú évei alatt sok dolog történt, úgy éreztem, amit ki lehetett hozni ebből a helyzetből, azt megtettem. Tiszta lappal, optimistán, felszabadultan vágtam bele az újba. 

    Nem telt el sok idő, amikor az új helyen is kezdtek ismerőssé válni a helyzetek, az emberi viszonyok, a hangulatom és az érzések, amik elő-előbukkantak. Be is ugrott egy volt kolléganőm mondata, amit a búcsúzáskor mondott: -  Bárhová mész, a problémák ...

   Amikor a gólya lepottyant minket a Földre, bárhová is csöppenünk, lábunk előtt hever az egész világ. Akkor még a szüleinken és a bölcsőnkön kívül nincs szükségünk másra a boldogsághoz. Kinőve a bölcsőt érdeklődőn fedezzük fel a lakás minden zugát. Otthon érezzük magunkat benne, szeretet és biztonság vesz minket körbe. Ahogy cseperedünk, rájövünk, hogy a világból csak egy talpalatnyi részt ismerünk. De hisszük, mienk lehet a világ ha akarjuk. Feszegetjük is rendesen a határainkat, embereket, élményeket, tapasztalatokat gyűjtve magunk köré, egyre jobban tágul a világunk. Az a világ, ahol jól érezzük magunkat.

    Felnőttként már egyre gyakrabban áldozzuk be a nyugalmat, a biztonságot, hiszen egyre többet és ...

    Amikor meghallottam az aljamunkák felsorolása között a sajátomat, csak mosolyogtam. Már rég nem akarok győzködni senkit arról, hogy nincs igaza. Valahogy a sors úgy hozta, hogy egy kivétellel sosem végeztem mások szerint is elismert munkát. Vagyis nem velem, nem a munkához való hozzáállásommal, hanem a munkakörömmel volt másoknak baja. Az kicsit ugyan meglepett, hogy a mostani munkaköröm is "aljának" számít... Persze tisztában vagyok azzal, hogy van egy sorrend az emberek fejében... Kicsit talán azzal lehet rangsorolni, hogy milyen könnyű bejutni abba az iskolába, később egyetemre, ahol egy-egy szakmát tanítanak.  Milyen képességű, pontosabban milyen bizonyítványú gyerekek felvételiznek oda, hogy esélyük legyen bejutni.  És ezt a ...

  .  Nézem a Cápákat.... Hallgatom ahogy a legtermészetesebben beszélnek többszázmilliós ajánlatokról, milliárdokat érő cégekről. Bármennyire is próbálom elképzelni milyen lehet ekkora összegben gondolkodni, tervezni, élni, képtelen vagyok rá.  Persze tisztában vagyok vele, hogy mennyi munka, ambíció, lemondás van emögött a vagyon mögött. Én, aki soha nem voltam törtető és igazán kitartó sem, cseppet sem csodálkozom, hogy még a közelébe sem kerülhettem a gazdagság ilyen fokához. Vagyis úgy általában a gazdagsághoz sem...Szerény, kiszámítható életem volt mindig, és nincs bennem irigység..... Csak pár kérdés nem hagy nyugodni. 

    Minden tiszteletem az övéké! Igazán szimpatikusak. Néhány megnyilvánulásuk ...

   Nárcisztikus, pszichopata, szociopata, cinikus, függő, önző, okoskodó, közönyös, nagyképű, komolytalan.... " Jaj, csak bele ne kezdjen vele egy kapcsolatba! " - olvassuk nap mint nap a párkapcsolatokat elemző cikkekben. Na de akkor ki marad? Van olyan, akinek a személyisége nem hordozza a vészjósló jelek egyikét?  Van olyan, aki természeténél fogva tiszta utat ígér az örök boldogsághoz? 

   Mindannyiunknak vannak hibái, nehezebben viselhető tulajdonságai. Az már csak rajtunk múlik, mi az, amit mi magunk tolerálni tudunk a másikban. Szerencsére a sors nem olyan keménykezű mint az ítélkezők, így a legnehezebb természetű ember is találhat párt magának. És jó esetben nem azért, mert a társa áldozattipus, és lételeme a ...

    Az élet azt adja neked, amiről   elhiszed, hogy  megérdemled.    - olvasta tágra nyílt szemmel. Érezte, ahogy egyre erősebben lüktet az ér a halántékán. A szíve hevesen vert, remegő kézzel dobta félre a könyvet. Nagyot sóhajtva, lehunyt szemmel  dőlt hátra a kanapén.... Szerette volna felháborodva üvölteni, hogy ekkora baromságot rég olvasott....De érezte, nem lenne igaza. Érezte, most jobb, ha őszintén magába néz. Valahol mélyen a zsigereiben érezte, ez a mondat lehet életének egyik fontos, talán vízválasztó mondata. Talán rálelt a titokra, hogy miért is tart ott, ahol... Talán ennyire egyszerű.... Minden eleve halálraítélt próbálkozás azért volt, mert azt gondolta, ezt, ennyit érdemel. Életének szűkre szabott határait ...

   Félálomban nyúlt a telefon után. Miközben álom és ébrenlét között lebegve olvasta az sms-t, még érezte a férfi simogatását a testén. Beleborzongott, ahogy olvasta: SZERELMEM... Szeretett erre a szóra ébredni, az egész napja megszépült általa. Hónapok óta ebben a lázban égett. Telefonhívások, üzenetek, pár együtt töltött óra töltötte ki az életét. Sokadjára olvasta el az sms-t, erőt, megnyugvást remélve tőle. Tehetetlenül feküdt az ágyban. Szeretett volna odabújni a férfihez, Kiskifliként bekucorogni az ölébe. Érezni ahogy minden lélegzetvételnél együtt mozdul a testük. De nem tehette....Az ágy kegyetlenül üres és hideg volt az ő szerelemtől izzó magányos testének. Próbált visszamenekülni az álomba....Oda, ahol a ...

    A szerelem mindent felülír... - hittem határozottan. És talán hiszem most is, de azért már van némi bizonytalanság bennem. Vajon megéri? Vajon mindent maga mögött hagyhat az ember ha jön a felkavaró érzés? Láttunk már sok példát tiszavirág életű " örök szerelmekre" , és láttunk olyat, ami valósnak bizonyult. Amikor a mindent elsöprő szerelem, a megérzés, hogy ez más mint eddig bármelyik, tényleg egy sorsszerű találkozás volt. Valljuk be, ez a ritkább. De akkor mikor merjünk hinni a szerelem kivételességében, és mikor engedjük el inkább az érzést? Hiszen a kezdetekkor a nagy lángolás nem hagy számunkra tisztánlátást. Szeretjük elhinni, hogy különlegesben van részünk. Persze ha nincs vesztenivalója az embernek, akkor bátran ...

   A nyolcvanas évek közepén hetente háromszor volt farhát az asztalon. Egyszer pörköltként, majd ugyanaz tejfölösen, és egyszer húslevesnek megfőzve, majd kirántva. Az utóbbit vasárnapi ebédként tálalva.  A ropogósra rásült panír, a két kis lapockarész, az átsült tüdő volt a kedvencem. Hosszú hónapokon át ettük megbékélve a szegénységgel. Bár akkor ennek nem éreztük a súlyát, annyira magától értetődő volt, hogy erre van pénzünk, hát ezt esszük. Nem keseregtünk, nem néztük mások mit esznek. Finom volt, nem éheztünk, ennyi elég volt. 

   Évek múlva vettem csak észre, hogy egyre ritkábbak a farhátas csirkepörköltek, a vasárnapi rántotthús inkább csirkeszárnyból készül, és a gyerekeknek pár csirkecomb, Majd ...

   Gyerekkoromban izgalommal figyeltük az autók rendszámát, minden ismétlődő számnak megvolt a jelentése. Akkor vált kedvenc számommá a 22, ami a szerelmet jövendölte. Álomvilágba menekülő kislányként mindennél fontosabb volt a szeretet, a szerelem reménye. Akkor még 'mit sem tudtam a mesterszámokról, az ismétlődő számok játékon túli jelentőségéről. Csak egy megérzés volt...Később olvasva  A 22-es csapdáját, új értelmet kapott ez a szám.  Az életünket behálózó, olykor kikerülhetetlen csapdák, a logika, az örökös magyarázat és megoldáskeresés szimbólumává vált. A későbbi évek alatt sokszor elém jött, többnyire jót hozva magával. Ezt remélve tekintek a jövő évre is...  Hosszú évek fel-feltörő lázadását ...

  .

   Elszántan ment fel a lépcsőn. Az izgalom a csontjáig hatolt. Nagyon régóta vágyta ezt a napot. A lépcsőfordulóban megállt, megigazította a ruháját, egy utolsó pillantást vetett a kezében lévő lapra. Mélylevegő, sóhaj, és már megállíthatatlanul ment az ajtó felé. Belépve kicsit megremegett a lába, de egy pillanatra sem bizonytalanodott el. Tudta, jól döntött. Leült a hellyel kínált székre. Lába gyors ütemben követte pulzusának ritmusát. Mosolygó arccal, fáradt, kiégett, reményvesztett szemmel nézett a szembenülőre. Ültek már így farkasszemet nézve, nem volt kellemes akkor sem.... De most fordított volt a helyzet. Ő volt aki közöl. Nem kérdez, nem vár javaslatot, s főleg nem győzködést. És nem érdekli ...

       " Ha elég nagyok az álmok és a vágyak, akkor a körülmények nem számítanak. " / Jim Doman / 

  Na, akkor állhat neki új bűnbakot keresni.... Hosszú ideje nyugtatja magát új és újabb magyarázattal, hogy miért is nem működött a szépreményű kapcsolata. Először volt a SORS. Régóta hisz a sorsszerűségben. Abban, hogy semmi nem történik véletlenül. És ha valaminek meg kell történjen, az meg is fog, ha eljön az ideje. Persze be lehet, időnként talán be is kell segíteni a sorsnak. Már a kezdetekkor úgy érezte, sorsszerű ez a találkozás. E nélkül bele sem kezdett volna. Mikor  az első hullámvölgybe kerültek, nyugtatta magát, hogy még biztos nem jött el a közös  idejük... De ha összetartoznak, akkor az ki fog derülni. ...

  -  Nem tudlak elképzelni az otthonomban... - mondta a férfi, minden bántó szándék nélkül. Talán csak akkor eszmélt rá a mondat súlyára, amikor látta, hogy a nő, tőle szokatlan módon, néma hallgatásba burkolózott. Arca sápadttá vált, ahogy kiszállt fejéből a vér. Szíve a torkában dobogott, miközben küzdött a könnyeivel. Egy világ omlott össze benne a felismeréstől, hogy nem elég jó.... 

   Cikáztak a fejében a gondolatok, de nem találta a megfelelő szavakat, melyek kifejeznék,mit érez. De minden csalódottsága ellenére, nem haragudott a férfira. Hosszú évek óta küzd ő is ezzel az érzéssel. Senkit sem tudott elképzelni az otthonában. Hiába burkolództak rózsaszínbe az érzései, úgy érezte, csak nyűg lenne bármelyik ...

  Úgy élt, mint aki tudja, hogy sosem hal meg. Harsányan, vidáman, tele életkedvvel... Gyerek voltam még, amikor megismertem, Ő épp felnőtt élete küszöbén állt, világmegváltó tervekkel. Együtt jártunk karatézni, az edzések előtt sokat beszélgettünk. Mesélt az életéről, a családjáról, a lányokról, de a legnagyobb lelkesedéssel a repülőmodellezésről. Pár évvel utána már megvalósult a vágya, a modelleket valóságos gépek váltották fel. Egész élete a repülés körül forgott. Pilótaruhája messziről felismerhetővé tette. Ha véletlenül nem abban volt, egy jelvény, egy kitűző biztos jelezte, hogy  a repülés szerelmese. Az egész várost az ismerősének tudhatta. ...

    És most itt állunk értetlenül, szomorúan, ...

    Sokadjára pereg le előttem a pillanat... Mindketten tudtuk, hogy utoljára látjuk egymást. Rám néztél tengerkék szemeddel, benne az összes csalódottságoddal, az elveszett reménnyel, a fájdalommal, kínzó csend telepedett ránk. Törékeny tested mellé hajolva, megsimogatva a karod csak annyit tudtam mondani, hogy sajnálom... Mindkettőnk szeme megtelt könnyel, és szavak nélkül is tudtuk, ebben a szóban benne van az összes szeretetem, a hálám, az életem...

   Cikáznak a fejemben a gondolatok. Keresem a megfelelő közös történetünket, ami leírja, milyen is volt a kapcsolatunk.. De nem találom. Csak az érzés van meg, hogy mindig itt voltál nekem. Tudom, hogy nélküled nem olyan lennék, mint vagyok...

   Nélküled talán sosem ...

   Lehet ez az év az utolsó....Anyukám annyi idős volt, amikor meghalt, mint én most. Nem hagy nyugodni a gondolat, ha tudta volna, hogy az lesz az utolsó éve, vajon ugyanúgy töltötte volna? És ha én biztosra tudnám, hogy ez lesz az utolsó, vajon másképp élnék? Vajon tudnék másképp élni? Vajon hátrahagyva a félelmek, a gátlások, a felelősség, a "jókislányság"  terhét, kilépnék a komfortzónámból? Letéve az évek óta cipelt terheket, vajon tudnék csak a magam örömére élni? Vajon kilépnék végre a munkahelyemről? Beteljesítve az álmaimat, bejárjam a vágyott helyeket?  Megírnám végre a könyvet, hogy örökül hagyjam a gyerekeimnek mindazt a tapasztalatot, gondolatot, érzést, ami rám rakódott ezalatt az 54 év alatt? Ha tudnám, ...

   - Mit csinálsz? - kérdezte a telefon másik végén.
   -Zenét hallgatok.
   -És közben? 
  -....Semmit... - feleltem értetlenül. Hiszen miért is kéne közben bármit tennem? A  zenehallgatás   számomra sosem pótcselekvés. sosem háttérzaj. És főleg nem a lustaságom bizonyítéka! :))) Hanem az életemnek nagyon fontos része. Nem telik el úgy nap, hogy ne hallgassak tudatosan legalább fél órát zenét. 

    De ez a fél óra sosem kárba veszett idő.  A zene rám vérátömlesztésként hat. Energiabevitel, gondolatébresztés, léleksimogatás, motiválás, gőzkiengedés, épp az aktuális hangulatomtól függően. Hol megerősít az igazamban, hol észhez térít. Hol megnyitva a könnycsatornákat megnyugtat, hol felvidít, sőt olykor ...

   Az élet néha ismétlésre kényszeríti az embert. Amikor tehetetlenül, reményvesztetten áll a jövő kapujában, és az izgatott várakozás helyett csak a mozdulatlanság vágya járja át a lelkét, érzi, hogy sok év után újra eljött a pihenés ideje...  

    Évek óta reménnyel a szívemben indultam az új évnek. Minden pesszimizmusom, és minden negatív körülményt ismerve is bennem élt a hit, hogy majd valami jó fog történni. Ez az év különös volt. Sok minden történt, igazán nem unatkoztam. Akár elégedett is lehetnék...Bár a legtöbb változás nem olyan volt amire vágytam.  Pozitív dolgok voltak, de nem sorsdöntőek. Amit nagyon szerettem volna, ami reménnyel töltött el, az sajnos beteljesületlen maradt így az év végére is. Az ...

   Megállíthatatlanul rohanunk a vége felé. Érezzük, már kevés van hátra. Fogytán az erőnk, a hitünk, a kitartásunk. De kapaszkodunk a reménysugárba, hogy lassan vége az évnek. Az évnek, amit évtizedek múlva is emlegetünk majd. Úgy mint a korlátozások, a bezárkózás, a magány, a veszteség, és az agymosás éve. 2020 az egész világ számára egyet jelent a járvánnyal. Fekete foltként van jelen sokak életében. De tényleg csak erről szólt ez az év?

    Szerencsére bármennyire is próbálták megállítani, az élet azért nem állt meg. Szövődtek barátságok és szerelmek, születtek gyerekek. Köttettek és bomlottak fel házasságok. Az emberek a maszkok mögé bújtatva is élték az életüket. Terveztek, és  építettek. Álmodtak, ...

   Még 14 éves sem voltam, mikor nagy viták és könyörgések árán eljutottam életem első koncertjére. Szinte napra pontosan 40 év telt el, de még ma is tisztán él bennem az emléke. Az érzés, ahogy több száz arctalan test egy emberként hullámzott a Maradj velem  -et énekelve, felejthetetlen.  A párok forró csókba összeolvadva, a magányos lányok könnyes szemmel élték át a csodát, amit a Korál zenéje nyújtott nekik. Az a másfél óra, az élő zene varázsa örökre megváltoztatta az életem. Az együtt lélegzés, amikor a szív a zene ritmusára pumpálja a vért az erekben, a bizsergető érzés, mikor együtt énekel és mozdul a hatalmas tömeg, meghatározó élmény volt.

Amikor a többi árnyékos oldalra sodródott fiatallal együtt ...

    - Mindig a szívedben leszek, Ő meg az ágyadban! - mondta keserű cinizmussal a hangjában. Dühös volt, pedig elégedettnek kéne legyen, hiszen nem ő húzta a rövidebbet. Mert ki a csoda szeretné, hogy mellőle elvágyódjon a szerelme?!  Akkor inkább menjen el.... 

   Van, hogy dönteni kell. Jó lenne tovább menni mindkét úton, látva, melyik tesz boldoggá. De erre nincs lehetőség, így jól vagy rosszul , de választunk. Ekkorra az ember már annyi tapasztalattal rendelkezik, hogy úgy véli, előre látja melyik útnak mi a buktatója. És persze a könnyebben indul el. Mert volt már elég küzdelem, elég buktató, vágyik már egy simább útszakaszra. 

  Van, hogy dönteni kell. Valakit meg kell bántani. És van, mikor örökre bánjuk.... Hiszen ...

   - Szeretem nézni a mosolygós szemeidet. - mondta, miközben elsimította a szemébe lógó hajtincset.  Egyre ritkább volt az alkalom, mikor a szeme is mosolygott. Az otthonán, a szerettein kívül keveseknek jutott ebből a boldog, felhőtlen mosolyból. Pedig tisztában volt vele, hogy a legnagyobb erőssége mindig is a mosolya volt. Nem is fukarkodott vele soha. Szeretett aprócska örömszikrákat szórni az emberekre érdemtől és érdektől függetlenül.  De egy ideje azon kapta magát, hogy vannak helyzetek, amikor már csak a szája mosolyog. Kicsit sem örült ennek, hiába tudta, hogy nincs egyedül ezzel.... A mindennapi gondok, a munkahelyi légkör, az elhidegült emberi kapcsolatok igencsak meggyérítették a tiszta szívből jövő mosolyokat. De már annak ...

     Az egyre távolodó hegyek mögül fel-felvillant a lemenő nap fénye. Merengőn nézte, ahogy a villanypóznák szabályos ritmusban tűnnek elő és vesznek el a messzeségbe. Szeretné megállítani az időt. Még maradni kicsit a falon kívül.... Talán még sosem érezte ennyire felszabadultnak magát mint ezen a két napon. Kilépve a komfortzónájából, maga mögött hagyva minden beidegződését a felelősségről, a viselkedési normákról, elvárástól, ítélkezésről, büszkeségről, megismerte végre egy másik, egy felszabadultabb önmagát.  50 éves korában, ha csak pár órára is, de megtapasztalhatta végre, milyen érzés gátlástalanul , szabadon, minden megfelelési kényszert elfelejtve, csak úgy céltalanul, az élet öröméért, ...

      "  Csináld úgy, ahogy neked jó! Ha valakinek ez nem jó, majd szól. Ha nem szól, az   már  ő baja... " 

   Ez volt az utóbbi évek legbölcsebb intelme, amit egy jóbaráttól kaptam. És milyen igaza van! Bárcsak sokkal hamarabb felnyitotta volna a szemem!  Már csak alkalmazni kell megtanulni. Megtanulni kicsit önzőbbnek lenni. Talán tudatosabbnak is... Nem ösztönösen azt  figyelni, mi jó a többieknek. Mert hány és hány alkalommal megyünk bele az alkalmazkodás csapdájába, mert azt hisszük, a többieknek úgy a jó. Miközben pont nem érdekli őket, mi hogyan élünk, hogyan cselekszünk a mindennapokban. Meg sem fordul a fejükben, hogy mi az ők érdekeit nézve cselekszünk. És akkor sem vetnének ránk köveket, ha csak tennénk a ...

   Ha létezne egy kütyü ami egész életünkben számlálná kire mennyit gondolunk, hányszor jut eszünkbe, érdekes eredmények lennének. Az első három helyen megkérdőjelezhetetlenül a gyerekeim végeznének. Nincs ezzel másképp egy anya sem. De mi lenne a további sorrend, azon talán meglepődnénk. Hiszen ahogy változik az életünk, úgy változnak a fontossági sorrendek. Sőt, van amikor nem is a szeretet vezérli a gondolatokat, hanem a félsz, a rettegés valakitől, a vele kapcsolatos helyzettől. Biztos meglepődnénk pár ember ottlétén a listán. Akiről nem is feltételezzük, hogy ekkora nyomot hagyott az életünkön. Biztos engem is érne meglepetés....Egyben azért biztos vagyok. A gyerekeim után Ő az akire legtöbbet gondoltam életem során.15 ...

   " - Talán jobb is így… én azt mondom, ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik! 
  - Ez nem igaz…- felelte Sheldon a tőle megszokott stílusban.  - Kivéve, ha a két ajtót relé köti össze, vagy van köztük egy mozgásérzékelő, vagy az első ajtó becsukásakor a légnyomásváltozás kinyitja a másikat! " 

     Valószínű Sheldonnak van igaza, de mégis szeretünk belekapaszkodni a hitbe, hogy valaminek a vége magában hordozza az új eljövetelét, amitől persze mindenképp jót remélünk....Hát most én is ebbe kapaszkodom. Egy ideje érzem, hogy bennrekedtem egy helyzetben. Sokáig nem volt ez a helyzet ellenemre, senkit nem is okolok, magam alakítottam így . Persze mondhatnám, hogy " Nem ilyen lovat akartam! " ...Mert tényleg nem. De ...

   Egy kor után az ember már nem kéri ki mások véleményét. Hiszen úgysem hallgatna rá.... Többnyire már megy a saját feje után, kialakult személyisége határozott irányt szab, mit, hogyan csinál. De van, amikor egyre inkább érzi, tévúton jár. Hiába tartja szem előtt az évek alatt összegyűlt tapasztalatokat, hiába tart ki elvei mellett,  hiába hallgat a megérzéseire, és csinál mindent a legjobb tudása és meggyőződése szerint, nem azt kapja, nem azt érzi, amit szeretne. És felmerül, min kéne változtatni?! Persze úgy, hogy önmagát ne kelljen szembeköpni. Hiszen nem véletlen, hogy azt gondolja, ez a járható út számára. És már nem szívesen adná lejjebb, ha már eddig kitartott. 

   Sok évbe telt, mire békére lelt ...

    Lassan egy hónapja lengi körbe a mindennapjainkat a koronavírus jelenléte. Már mindenkiben kialakult a hozzá való viszonya. Nehéz ugyan megtalálni az egyensúlyt, hogy az ember ne bagatellizálja el, de ne is essen pánikba. Bennem viszonylag hamar kialakult egy közbenső hozzáállás. Nem rettegek tőle, de nem is játszom a tűzzel. Amennyire lehet, kerülöm az embereket. Ez mondjuk a vírus előtt is így volt... :) Csak most a home office-nak köszönhetően, ezt most sokkal egyszerűbben megtehetem. Hogy beválik-e az arany középúton maradásom, majd kiderül. Lehet én leszek az első vidéki áldozata a vírusnak, de akkor sem hagyom tönkretenni életem talán utolsó hónapjait szorongással. Ha már úgy alakult, hogy szép is lehet.....

    Néha már ...

                                       A vállat magány esete

   Tizenhárom évnyi, gyerekfejjel kötött házasság után hagytam el a férjem, két gyerekkel a hónom alatt. Szomorúan, de mégis tele reménnyel, hogy lesz még jobb is a helyzet. Hittem abban, hogy még megtalálom a társam, hisz' fiatal voltam, a gyerekek, a család töltötte ki az addigi életem, szerettem anya, feleség lenni. Azt gondoltam, azért nem sikerült a házasságunk, mert közel harminc évesen már mást vártam a férjemtől, és ő is mást szokott meg tőlem gyerekfejjel, mint amilyen "felnőtt nő"-ként lettem. Már elmúlt részemről a csodálat, az, hogy félistenként nézzek rá....persze tett is érte, hogy elmúljon. Igaz akkor nem volt ilyen egyszerű, hosszú ...