Úgy élt, mint aki tudja, hogy sosem hal meg. Harsányan, vidáman, tele életkedvvel... Gyerek voltam még, amikor megismertem, Ő épp felnőtt élete küszöbén állt, világmegváltó tervekkel. Együtt jártunk karatézni, az edzések előtt sokat beszélgettünk. Mesélt az életéről, a családjáról, a lányokról, de a legnagyobb lelkesedéssel a repülőmodellezésről. Pár évvel utána már megvalósult a vágya, a modelleket valóságos gépek váltották fel. Egész élete a repülés körül forgott. Pilótaruhája messziről felismerhetővé tette. Ha véletlenül nem abban volt, egy jelvény, egy kitűző biztos jelezte, hogy  a repülés szerelmese. Az egész várost az ismerősének tudhatta. ...

    És most itt állunk értetlenül, szomorúan, fájdalmas kérdőjelekkel.... Mindenki ismerte, de igazán talán senki. Nem tudjuk, megérezte vajon, hogy nagy a baj? Szerette volna, ha ott van valaki mellette? Mi lehetett az utolsó gondolata, mikor este  csendes magányában lefeküdt aludni?  Megdöbbentünk a hír hallatán, hogy Misi többé nem ébred fel... Nagyon szép gesztus a barátoktól, hogy méltón búcsúzhattunk el Tőle....Remélem fentről látta, mennyien szerettük!

   Akik ismertük, tudjuk, hogy milyen volt. Talán túlságosan szerette az életet. Mindig hajtotta valami az ismeretlen felé. Nem érdekelte a holnap, minden pillanatát meg akarta élni teljes valójában a mának. Többet élt sokunknál. Remélem elégedett volt az életével! Az utóbbi pár évben egy környéken laktunk. Nem úgy alakult az élete, ahogy eltervezte, de sosem panaszkodott. Utolsó, nyárvégi beszélgetésünkkor vidáman újságolta, hogy megoldódott a lakáshelyzete. Úgy tervezte, ott most már a biztonságos nyugalomban eléldegél... ha egyedül, hát egyedül.... Visszatalált a repülőmodellekhez, ott volt a rendezvényeken, versenyeken,  a neve már életében is legendaként forgott a köztudatban.... Boldognak tűnt....Hitte, elhitette a körülötte lévőkkel, hogy:  Sosem halunk meg....   

                            Bárcsak igazad lett volna Misi! .... Hiányozni fogsz...