Amikor gyerekeket hallunk sírni, mert csúfolják a társai, vigasztalás közben az jár a fejünkben, a gyerekek bántóan őszinték tudnak lenni. Valamiért azt gondoljuk, felnőtt korunkra ez megváltozik. Ugyan látjuk, hogy mit hoz ki az emberekből a közösségi média határtalan és főleg arctalan szabadsága, de azt egy külön világnak érezzük, ami nem azonos a valódi élettel. Pedig ott is nap mint nap találkozunk ragadványnevekkel. melyek hallatán könnyen beazonosítható az illető. csak a gyerekektől eltérően, mi a másik háta mögött használjuk ezeket. És talán már fel sem tűnik. Vagy azzal tompítjuk az élét, hogy az illető úgysem tudja milyen jelzővel illették a szomszédok, a kollégák, a nem is annyira barátok, És mentségként bújunk a sokat használt mondás mögé  Amit nem tudunk, az nem fáj.... 

   Aztán persze mikor csappan az óvatosság, vagy épp nő a rosszindulat, és úgy hangzik el a gúnynév, hogy az illető meghallja, ....na, az már egy másik másik helyzet. Vajon akkor milyen mentséget lehet találni?  Egyáltalán létezik még szégyenérzet? Vagy akkor is csak az áldozat szégyelli el magát?  Esetleg még ő keres rá mentséget? Vagy együtt nevet a többiekkel önmagán, és a nevén? Hiszen mindannyian ismerjük a hibáinkat, berögzült szokásainkat, mozdulatainkat és talán tényleg csak nevetni kéne azon, ha mások ezzel azonosítanak.

   Nem tudom tudnék-e nevetni önmagam kifigurázott másolatán... És úgy érzem, nem is szeretném megtudni.... Persze van, hogy elgondolkodom, mások vajon milyennek látnak? Melyek azok a tulajdonságaim, szokásaim, melyek annyira jellemzőek rám, hogy a nevem említése nélkül is beazonosíthatóvá tesznek? Vajon mi zavarja vagy épp nevetteti az embereket leginkább bennem? Vajon mi lehet a gúnynevem? Mert arra esélyt sem látok, hogy valami pozitív dolog válik a ragadványnevemmé. Hiszen a jót meglátni  a másik emberben, már rég nem szokás. Kifigurázni, összekacsintani, célozgatni, kétértelműen fogalmazni, ennek van az ideje már évtizedek óta.... Vagy talán emberemlékezet óta.... Csak az én indiánregényeken felnőtt lelkem hiszi azt, hogy régen még tisztelték egymást emberek. Pedig az indiánoknál mindenkinek olyan neve volt, ami illett rá. És akkor sem volt szép, okos, ügyes és hibátlan mindenki. De olyan nevet adtak neki, ami tükrözte milyen ember is ő .. És amit nyugodt szívvel a szemébe tudtak mondani...