" Szeretem az embereket... Kivéve, akiket ismerek. " 

   Zseniális gondolat. Benne van minden az emberekhez való viszonyomról....Amellett, hogy mindig megnevettet, el is gondolkodtat, miért is van ez így. Vajon az én hibám, vagy a többieké? Vajon születendően bennem van ez az érzés, vagy évek alatt alakult ki a megtapasztalt emberi kapcsolatoktól?  

    Soha nem éltem, pörgős társasági életet.. De beilleszkedtem minden csoportba komolyabb nehézség nélkül. Barátságos voltam, bár barátkozós már kevésbé. Mindig éreztem, hogy jobban szeretem a kétszemélyes kapcsolatokat. Ott könnyebben megnyíltam, olykor még a humoromat , mélyebb gondolataimat is megvillantottam. Társaságban inkább csendes megfigyelőként voltam jelen. De ott voltam....Később szép lassan elmaradoztam. Nem hiszem, hogy nagy úrt hagytam volna magam után. Ha valaki hiányolt, megkeresett, és többnyire nem mondtam nemet a találkozókra. 

    Azért ha kedvemre való koncert, előadás volt, akkor elmentem, igaz egyedül, de jól éreztem magam. Nem csináltam problémát belőle, hogy egyedül vagyok. Sőt...Élveztem, hogy nem kell senkihez alkalmazkodni, sem udvariaskodni, beszélgetni. Teljes egészében a programra koncentrálhattam, addig maradtam, ameddig jólesik, magyarázkodás nélkül mehettem el, ha úgy támadt kedvem.  

   Egyszercsak azt vettem észre, hogy miközben egy koncerten próbálom jól érezni magam, azon feszengek, hogy nincs-e ismerős.  Akkor még azt gondoltam, esetleg szégyenlem,, hogy egyedül vagyok, De hamarjában rájöttem, hogy sokkal inkább az aggaszt, hogy valaki ismerős odajön hozzám..... és ezután egyre erősödött az érzés, rettegve néztem, látok-e ismerőst. igyekeztem észrevétlenül, a legeldugottabb helyen élvezni a programot. De sajnos már van, hogy inkább el sem megyek. És aki most azt gondolja, komoly baj van velem, valószínű igaza van. De azért bennem még mindig ott motoszkál a kisördög, biztos, hogy csak velem van a baj???