A nyolcvanas évek közepén hetente háromszor volt farhát az asztalon. Egyszer pörköltként, majd ugyanaz tejfölösen, és egyszer húslevesnek megfőzve, majd kirántva. Az utóbbit vasárnapi ebédként tálalva.  A ropogósra rásült panír, a két kis lapockarész, az átsült tüdő volt a kedvencem. Hosszú hónapokon át ettük megbékélve a szegénységgel. Bár akkor ennek nem éreztük a súlyát, annyira magától értetődő volt, hogy erre van pénzünk, hát ezt esszük. Nem keseregtünk, nem néztük mások mit esznek. Finom volt, nem éheztünk, ennyi elég volt. 

   Évek múlva vettem csak észre, hogy egyre ritkábbak a farhátas csirkepörköltek, a vasárnapi rántotthús inkább csirkeszárnyból készül, és a gyerekeknek pár csirkecomb, Majd a farhát teljesen eltűnt az életünkből. Már képtelen voltam megenni a belőle készült pörköltet. Megborzongtam már a gondolatától is, hogy a zsíros farhát legyen az ebéd. 

   Most, mikor megy a vita a farhát körül, mikor az ország ketté válva minősíti kutyakajának vagy alapélelmiszernek, csak most érzem a változás lényegét. Nem a zsír, nem a farhát milyensége borzongat meg. Hanem a múlt nélkülözése, a szegénység, amit akkor természetes állapotnak éltünk meg. Mert mi is elhittük, már akkor elhitették velünk, hogy jól van ez így. És örüljünk, hogy ezt legalább meg tudjuk venni... Most, amikor a farhát (ismét) a szegénység szimbólumává vált, most látom igazán, hogy az emberek kategorizálása, a szegénység takargatása 40 év alatt sem változott. Jó felé semmiképp...