Amikor a gólya lepottyant minket a Földre, bárhová is csöppenünk, lábunk előtt hever az egész világ. Akkor még a szüleinken és a bölcsőnkön kívül nincs szükségünk másra a boldogsághoz. Kinőve a bölcsőt érdeklődőn fedezzük fel a lakás minden zugát. Otthon érezzük magunkat benne, szeretet és biztonság vesz minket körbe. Ahogy cseperedünk, rájövünk, hogy a világból csak egy talpalatnyi részt ismerünk. De hisszük, mienk lehet a világ ha akarjuk. Feszegetjük is rendesen a határainkat, embereket, élményeket, tapasztalatokat gyűjtve magunk köré, egyre jobban tágul a világunk. Az a világ, ahol jól érezzük magunkat.

    Felnőttként már egyre gyakrabban áldozzuk be a nyugalmat, a biztonságot, hiszen egyre többet és többet szeretnénk megélni a végenincs lehetőségekből. De megtesszük, hajt minket a kalandvágy, úgy érezzük, a komfortzónánkon túl vár ránk az igazi boldogság.. Új ismerősök, barátok, helyek, élethelyzetek sora tágítja a komfortzónánkat. Hol nagy lendülettel nekilódulunk, hol visszakozunk, de azért ki jobban, ki szerényebben, de egyre messzebb merészkedünk önmagunktól. Keressük azt a világot, ahol jól érezhetnénk magunkat.

   És amikor sok öröm és csalódás, sok siker és kudarc után ráeszmélünk, hogy ez bizony korántsem olyan, amilyennek reméltük, elgondolkodunk....Kell ez nekünk???  Megéri a sok fáradságot, hogy megfeleljünk embereknek, helyzeteknek? Van értelme beleerőszakolni magunkat egy jelmezbe, és mosolyt erőltetve az arcunka élni a mindennapokat?  Vajon tényleg fontos, hogy ennyien szeressenek minket? És mi vajon tényleg akarunk szeretni ennyi embert? 

    Egyre inkább visszavágyunk a szűk kis zónánkba, ahol még szeretetben, nyugalomban, biztonságban, otthonosan éreztük magunkat. Szép lassan, szűkítjük a kört magunk körül. Kizárjuk, vagy legalábbis kerüljük azokat az embereket és helyzeteket, akik kényelmetlenné teszik a mindennapjainkat. Egyre inkább megválogatjuk kikkel és mivel töltjük az időnket. Megérezve mekkora felszabadultsággal jár a jelmeztelenség, már tudatosan húzzuk meg a határainkat, egyre beljebb és beljebb.  Egyre többen rekednek a körön kívül, és egyszercsak azt vesszük észre, hogy az otthonunkon és pár szerettünkön kívül már nincs szükségünk másra a boldogsághoz...Az utolsó utunkra pedig visszatérve önmagunkhoz, mindent és mindenkit kizárva, minden fontosat a lelkünkbe zárva, teljesen egyedül elindulva,  azt érezzük, miénk a világ...