Sokadik híres ember vallomását hallgatom arról, hogy a szülei, vagy legalábbis az egyik, alkoholista volt.  Van, aki már gyerekként érezte ennek minden keservét, és van, akiben csak felnőttként,  válaszokat keresve, visszanézve a gyerekkorára tudatosult ennek a súlya. Hallgatom őket, értem, és átérzem miről beszélnek. Saját bőrömön is  tapasztalom, mekkora terhet pakol a gyerekek vállára egy alkoholista szülő. És nem feltétlenül kell ehhez agresszívnak lenni. Elég a stabilitás hiánya, a szégyen, a szeretetlenség, a megbízhatatlanság érzése, ami rátelepszik a mindennapokra. Hallgatom őket, sokukat csodálom, hogy mindazok ellenére, amit elmesélnek, sikeres, józanul élő és gondolkodó emberek lettek. De minden empátiám ellenére felmerül bennem a kérdés, jó ez? Kell ez a kinyilatkoztatás? 

    Persze biztos vannak pozitív hatásai. És most nem arra gondolok, hogy mekkora szimpátiát szül a közönségben egy ilyen történet. Nem gondolom, hogy ez lenne a cél, amikor mesélnek az alkohol árnyékában telt gyerekkorukról. Bár lassan az a ritka, aki nem áll elő egy alkoholista szülővel, nagyszülővel. Sajnos van, hogy úgy érzem, ezáltal elbagatellizálják az egészet. 
     De lehet tényleg segít... Hiszen nem tudhatom, mit éreznek azok a hasonló sorsú gyerekek, vagy a mára már felnőttek, mikor esetleges példaképeik mesélnek hasonló múltjukról.  Bármily szomorú,  nagyon sokan tudnak azonosulni az elhangzottakkal, hiszen kicsi hazánk gyerekeinek komoly százaléka nőtt és nő fel iszákos környezetben. Talán segít nekik megérteni pár dolgot önmagukkal kapcsolatban, amikor hallják mások történetét, érzéseit, szülőkhöz való viszonyulásait.  Talán erőt ad nekik, hogy ők is ki tudnak lépni a szülők, a múlt okozta sérülések árnyékából. Talán rászánják magukat egy tisztázó beszélgetésre , és letehetik a marcangoló érzéseiket, esetleg még a megbocsátásig is.eljutnak. Talán....

      Az is lehet, hogy a kitárulkozón is segít, ha elmondhatja, ha nyíltan beszélhet róla. Talán oldja a benne lévő szomorúságot, traumát, szégyent, dühöt. Remélem, hogy tényleg segít nekik feldolgozni és tovább lépni. Mert tagadhatatlan, hogy magunkban hordozzuk a múltunkat. És biztos jó letenni a feleslegesen cipelt terheket.  Valamiért mégis van bennem kétség.... Segít ez? Vajon nekem gyerekként segített volna, ha látom, hogy másoknak is olyan sors jutott, mint nekem? És felnőttként kevésbé érzem ártónak, ha látom hány korombeli nőtt fel így? Vajon ha elkezdeném okolni a szüleimet a besározott gyerekkoromért, akkor visszakapnám azokat az éveket? Vagy a traumák miatti rossz döntéseim semmivé válnának? Ha beszélnék róluk, az érzéseimről, a dühöt vajon nem váltaná fel a bűntudat, hogy elárultam őket?  Amikor még éltek, a szemükbe mondtam volna, hogy mennyit ártottak azzal, ahogy éltek, tényleg könnyebb lenne? Egyáltalán megmertem volna tenni? Megbántottam volna őket, csak hogy én jobban érezzem magam?  Rég kilépve a gyerekkorból és a szüleim árnyékából, sok év alatt lettem, aki vagyok. Vajon megváltozna a személyiségem egy vallomástól? Vajon a döntéseim igazabbak, okosabbak lennének? Vajon ha a szüleimmel takaróznék, az felmentene a sok-sok hibás lépésem következményei alól?
                          Tényleg ilyen egyszerű lenne???