- Soha többé nem megyek férjhez! - mondta megrendíthetetlen határozottsággal. És nem üres szavak voltak ezek. Teljes bizonyossággal így is gondolta, annak ellenére, hogy már nagyon óvatos volt a "soha" használatával. Közel fél évszázad tapasztalata megtanította, hogy az élet mindig produkál meglepetést, a sors olykor igen fordulatos lépésekkel képes megtréfálni az embert. Akár saját, akár a környezete életét nézte, tudta, minden "soha" elgondolás dugába dőlhet egy röpke pillanat alatt. Ebben a véleményében mégis biztos volt.

   Nem akar többé férjhez menni...De minden határozott kijelentés ellenére érezte, mégsem vágyik semmi másra jobban, mint, hogy férjhez AKARJON menni. Nem a papírra, nem a hófehér ruhára, s még ...

   Ragyogó napsütésben, lassú léptekkel sétáltam fel a hídra. Jobban megfigyelve a toldott-foldott aszfaltot, a kitüremkedésekkel teli járdát, a korlátot melyet nem kímélt az időjárás, nem volt kétséges, bizony tényleg kiszolgálta már az idejét ez a híd. 

  A HÍD, ami hosszú éveken keresztül kötötte össze, de egyben meg is különböztette a két oldalán élő embereket egymástól. - Jaminai vagyok! - mondták büszkén az ott lakók, mintha ez valami kiváltságos helyzet lenne. -Tudod, az a jaminai...- mondták a " városiak", mintegy minősítésként. S lássuk be, többnyire nem pozitív jelzőnek szánták. Gyerek voltam még, nem nagyon értettem miért ez a különbségtétel. Talán azért, mert soha nem éreztem magam jaminainak. ...

   A másodpercmutató kattogása tompa fájdalommal lüktetett a fejében. Sokadjára nézett fel az órára, de az idő mozdulatlannak tűnt. Végtelen hosszú percek után végre eljött az idő... Elővette kis üvegcséjét, és a poharába öntötte az utolsó adag kávét. Komótosan megkavarta, bár maga sem értette miért, hiszen a cukor reggel óta már rég elolvadt. Talán gyűjtötte az erőt, mert tudta mi vár rá...Egy szuszra itta meg a "keserű vizet" . Megrázkódott a fekete italtól, melynek csak a színe emlékeztetett arra, amit KÁVÉnak hívnak. Ha valaki látta az undortól eltorzult arcát, biztos nem értette miért issza, ha ennyire nem esik jól neki. Volt, hogy önmaga is elbizonytalanodott, de tudta, kávé nélkül képtelen lenne kibírni. Teste, ...

   Soha többé nem éhezem egy férfi miatt! - mondtam határozottan egy szakítás után. Persze sokkal többről szólt ez a döntés, mint egy tányér levesről. Benne volt minden csalódottságom, ahogy visszatekintettem az eltelt pár évre. A kezdeti lelkesedésre, amikor önmagam teljesen háttérbe szorítva lestem a szeretett férfi minden kívánságát. Ahogy minden gondolkodás nélkül, a legnagyobb szeretettel tettem elé az utolsó tányér levest, azt mondva, hogy én már vacsoráztam, pedig nem. És láttam a sok kis apró mártírkodásomat, amit a másik teljes természetességgel fogadott. S persze láttam a későbbi időket, mikor már nem akartam lemondani a vacsorámról érte. Nem volt olyan magától értetődő, hogy körbeugrálom, és lesem minden ...

   Szinte napra pontosan 2 évvel ezelőtt született ez a poszt. Mivel újra, vagy most még inkább aktuálisnak érzem, hát gondoltam, nem árt kicsit leporolni...

  Tündérkertben jártam.  A sok kis csoda között sétálva megérintette a lelkem egy írás. Egy írás, amely akár rólam is szólhatna. Egy írás ami tükröt tart minden vívódó, a saját útjának helyességére megerősítést váró embernek.

  Tükröt tart a felnőtteknek, akik hajlamosak azt gondolni, az élettapasztalat amit az évek alatt megszereztek, egyértelművé teszi a viselkedésük, az életszemléletük helyességét. Belenézve ebbe a tükörbe, azt gondolom, mindannyiunknak lenne min elgondolkodnunk!!!

...

   Az ablakbon bekacsintó hófedte gally csábítása nem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy menni kell....20 centis nyomvonalon lavírozva próbáltam kijutni a városból.  A megfeszített lábbal tekerés, ahogy lépésben haladva igyekeztem megőrizni az egyensúlyom, nem maradt nyom nélkül a testemen. Igazán kellemes izomláz a jutalom a kitartásomért. 

   De megérte...Mert az út végén elértem egy más világ bejáratához. Ahogy beléptem a fehérre varázsolt fák közé, eltűnt a szürkeség, a latyak. A hófehér, ropogósra fagyott út biztonságosan járható volt. A megnyugtató csend kiűzött minden rám nehezedő gondolatot a fejemből. Éreztem, ahogy a friss, tiszta levegő, minden levegővételnél egyre tisztábbá mossa a  tüdőmet, ahogy kimossa a ...

   Előbb - utóbb megtanuljuk, hogy óvatosan kell bánnunk a véleményünkkel. Főleg amikor mások magánéletéről, emberi kapcsolatairól, pillanatnyi élethelyzetéről szól. Legyen az bármennyire is jószándékú, akkor sem érdemes  belemerülni a jótanácsok osztásába. Ha szerencsések vagyunk, akkor erre a tudásra nagyobb veszteség nélkül jövünk rá. Tanulunk mások hibáiból, és nem kell régi barátságnak felbomlania amiatt, mert megpróbáltuk valaki szemét felnyitni a nyilvánvalóra. 

   Szétnézve magunk körül, mind láttunk már példát arra, hogy valaki támogató szavaival valaki mellé állt egy zűrzavaros helyzetben, s mikor a vihar lecsitult, bizony ő lett a főgonosz, a kirekesztett. Mert ami a nagy vigasztalásban jószándékú ...

   A nyelvem még csak-csak el tudom harapni ha kell, bár, ahogy öregszem, egyre inkább nehezemre esik. De mit csináljak a szememmel? Hogyan rejtsem el mindazt az érzést a világ elől, ami visszafojtva dübörög bennem? S persze most nem az örömre, a szeretetre gondolok. S még csak nem is a vágyra! Azt azért többnyire tudom palástolni, legalábbis az eredmények azt mutatják. :)))

    De amikor a harag, 'neadjisten' a megvetés utat törve magának, kíméletlenül kiül a tekintetemre, akkor mit tegyek??? Tudom, vigyázzak. Hallottam a barátnőmtől épp eleget.  Próbálok én vigyázni! Sőt, próbálok nem ítélkezni, igyekszem jó emberként elfogadó és megbocsátó lenni. De vannak helyzetek és emberek, amikor, akikkel szemben a tudatalatti, az ...

   Sokgyermekes család legidősebb lányaként, nap mint nap meg kell küzdenie a másságával. Igazából a  küzdelem nem a legjobb kifejezés, hiszen ő talán nem is érzi ennek a súlyát. Csak látja, hogy ő nem teheti meg amit a korabeli lányok. 21 évesen nem csókolhat, nem ölelhet, nem lehet szerelme. Neki csak barátai lehetnek, mert a szülei és a tanárai mind azt mondják. És ő elfogadja, mert nem tehet mást. Naiv kis lelke nem enged ellentmondást. Hát igyekszik mindenki barátja lenni. A testvérei még kicsik, de pár év múlva végig kell nézze, ahogy férjhez mennek, családjuk lesz, és ő még mindig csak barát lehet... 

    -  Ha soha nem lehet férjem, azt is kibírom! - mondta elcsukló hangon. Alig egy pillanatra megcsillant egy ...

   Évek óta reménnyel a szívemben indultam az új évnek. Minden pesszimizmusom, és minden negatív körülményt ismerve is bennem élt a hit, hogy majd valami jó fog történni. Ez az év különös volt. Sok minden történt, igazán nem unatkoztam. Akár elégedett is lehetnék...Bár a legtöbb változás nem olyan volt amire vágytam.  Pozitív dolgok voltak, de nem sorsdöntőek. Amit nagyon szerettem volna, ami reménnyel töltött el, az sajnos beteljesületlen maradt így az év végére is. Az új munkahelyből nem lett semmi, a szerelem ugyan megérintett, de csak azért, hogy megmutassa, mi az amitől megfosztottam magam az elmúlt években. 

   Úgy érzem, változtatnom kell...A remény és a vágyakozás nem vitt közelebb a célhoz. Eltelt egy év, újra ...

    A véletlen úgy hozta, hogy az útkereszteződésben várakozva a zöldre, luxusautók sorakoztak mellettem. Szépek voltak, kétségtelen, de szerencsére soha nem vágytam autóra, így a csodálaton kívül nem éreztem semmit. Bár biztos meg tudnék békélni a helyzettel ha úgy adódna, hogy vehetnék egy hasonlót. :)))  De vajon adódhat úgy? Vajon az ember a Lovagregény hőséhez hasonlóan megváltoztathatja a sorsát?  

...

   Sorra olvashatjuk a sajnálkozó mondatokat, hogy a Karácsony sem a régi már....Mindenki érzi, hogy gyerekként más volt...Valahol elveszett a lényeg...Vásárlással ünnepelünk, erőn felül költekezünk, miközben nem figyelünk egymásra...

  Meg kell védenem az emberek nagy részét. . Azokat, akik ajándékoznak, akik vásárolnak, akik roskadásig pakolják az asztalt...A lényeg belőlük sem veszett el!  A vásárlás, a sütés - főzés alatt mind-mind ott van a szeretet! Mert NEKIK vásárolunk, NEKIK főzünk, azért törjük a fejünket hetekig, mit vegyünk, hogy örömet szerezzünk.... Persze gyerekként más volt...Megkaptuk amire vágytunk, elénk tárult a terülj-terülj asztalka, mit sem törődtünk azzal, hogyan került oda...Csillogó szemmel ...

   Ábrándozás az élet megrontója....Talán....De ő csak hálás a sorsnak, amiért álmodozó tudott maradni. Bár ami tizenévesen természetes volt, az így közel az ötvenhez talán megmosolyogtató.  Viszont ha körülnéz maga körül, akkor látja, sokkal jobb, hogy ha úgy hozza kedve, ki tudja zárni a világot . Ha nem tehetné, talán már nem is élne, de legalábbis megbolondult volna. :)))  Annyira nehéznek és szürkének látná az életét, hogy lehet, már feladta volna. De így, hogy soha nem hagyta, hogy a realitás legyőzze az ábrándjait, így még mindig tud mosolyogni. 

   Mennyivel könnyebb elviselni az életét azzal áltatva magát, hogy azért van így, mert jó így neki. Ha akarná, lehetne másmilyen. Ha fontos lett volna neki, akkor ...

   Beleborzongott ahogy először olvasta...Másodjára lüktető gombóc feszítette a torkát...Harmadjára a szavak ráncba szedték szertehullott gondolatatit, majd újra és újra olvasva, a sorok közül visszatükröződő érzések lágyan simogatva élesztették újjá tetszhalottá vált lelkét. 

   Köszönöm!....Csak ennyit tudott leírni... Minden lelkében hömpölygő érzés, minden szavakba öntött gondolat silány közhelynek tűnt leírva. Sokadik kísérlete is, hogy méltó módon írja meg, mennyire jókor jött ez az írás, kudarcba fulladt. Érezte, nem nőhet fel hozzá. 

    Régóta tudta, hogy ritka kincs birtokosa a fiatal lány. Csodálta a tehetségét az íráshoz. De talán még jobban csodálta az empátiát, az érzékenységét az ...

   Tanulság az mindig van...Persze van, hogy semmi újat nem tudunk meg, csak felfrissül a tudás. És olyankor verhetjük a fejünket a falba, hogy miért hagytuk magunkat elbizonytalanítani. Miért nem hittünk abban, hogy nem véletlenül gondoljuk azt, amit?

   Mindig is hittem abban, hogy a szerepek nem véletlenül lettek úgy kiosztva, ahogy. Elég határozott elképzelésem volt, kinek mi a "dolga". De mivel úgy tűnt ez nem működik, hát gondoltam, miért ne legyek rugalmasabb? Annyira mondják, hogy bátornak kell lenni, már a női - férfi szerepek összemosódtak, stb.  Gondoltam, miért ne? Mi vesztenivalóm van? ... Hát....volt! ... De ahelyett, hogy nagyon elemezgetném a tanulság árát, inkább megígérem, hogyha valaki nekem még egyszer az életben ...

Most a csúffal ne foglalkozzunk. Ha valamiről, hát az ízlésről felesleges lenne vitázni. Mindenkinek más a szép, ebben egyetérthetünk mindannyian. Így ha nem is én vezetem a népszerűségi listát, azért nyilván én is tetszem valakinek. Ebben a hitben még az utóbbi hónapok tapasztalatai sem tántorítanak meg. :)))

   Ami sokkal jobban foglalkoztat, az a jó és a rossz kérdése. Egy film kapcsán merült fel bennem a kérdés, miért olyan nehéz felsorolni öt jó tulajdonságát az embernek? Annyi azért csak van mindenkinek? Hát gondoltam, nézzük... És kiderült, nem is olyan egyszerű. Mert amit én jónak gondolok magamban, azt szinte biztosra tudom, hogy az emberek többsége nem tart annak. Mert attól olyan "más" vagyok. Így elkezdtem a " többiek ...

...Ez itt a kérdés! Olyan könnyűnek tűnik a dolog... Meg kell hozni egy döntést, és ki kell tartani mellette. Na igen. Ha az ember elég határozott, tud csak az eszére hallgatni, és kemény is tud lenni ha kell, akkor talán megy ez gond nélkül. Mindig nehezen hoztam meg döntést, de ha már megtettem, többnyire kitartottam mellette. Segítségemre volt a büszkeségem, az, hogy nem akartam segget csinálni a számból. Makacs emberként kitartottam akkor is, ha könnyebb lett volna belátni, hogy hülyeség volt egy-egy véleményem, elhatározásom.....Aztán szép lassan megváltoztak a dolgok...Már tudom, a büszkeség nem mindig jó tanácsadó. Van, hogy megnehezíti az életünket. Mert tévedünk....Én is, Te is, mindenki....

   Ha csakis a büszkeség ...

   Elviselhetővé tompult érzéseit éles fájdalommal élesztette újra a bevillanó kép....Egy év elmúltával is tisztán látta maga előtt, teljes valójában élte újra a pillanatot, mikor meglátta...Ahogy lekuporodva, zokogva ölelte át a lélektelen testét....Ahogy hófehér haját megsimogatva remélte, hogy fáradt szemhéját kinyitva, megláthatja a tengerkék szemének megnyugtató mosolyát...Ahogy beleüvöltött a sötét éjszakába, hogy valaki segítsen neki felemelni a hideg kőröl...Ahogy véget nem érően vádolta önmagát, hogy miért hagyta egyedül?...Amikor reménykedve keresett egy jelet, hogy érezze, ott van mellette....és mindig ott lesz...

   A mindennapok rutinját megtörte az évforduló közeledte...Zaklatott lelke még sebezhetőbbé ...

     Nem szeretem a készen elénk tálalt gondolatokat... Sokszor írtam már róla. De elém jött valami, amit nagyon magaménak érzek....És ami talán a blog lényege.

   Sokan, sokféleképpen értenek engem, és sokféleképpen értelmezik a blogot. Van akinek okoskodást, magamutogatást, túlzott kitárulkozást jelent egy-egy írásom. Van aki szerint osztom az észt, meg szeretném változtatni, a magam képére akarom formálni az embereket...Azt is sokszor megírtam, hogy nem másoknak kezdtem írni, és még ha néha rossz irányba ki is siklik az egész, most sem ez a lényege. De ha már vállaltam, hogy publikusan írok, akkor csakis egy valami ad értelmet az egésznek. Az, hogy aki olvassa, az elgondolkodjon....Nem kell, hogy helyeseljen, nem kell, hogy ...

   Lassan elcsendesedik az együttes körüli felhajtás....Sokan, sokféleképp reagáltak a folytatásra, az új énekesre, Tóth Zoli kilépésére. Mikor felocsúdtam az első sokkból amit Cipő halála okozott, rögtön éreztem, a Republicnak vége....Számomra mindenképp. Teljesen mindegy lesz-e, és ha igen, akkor ki lesz az új énekes, teljesen mindegy milyen néven folytatják, én több Republic koncertre nem megyek el. Szívesen meghallgatom a dalaikat bármelyik amatőr zenekartól, de Cipő nélküli Republic koncertre nem vagyok hajlandó elmenni. Szerencsére bármikor elővehetem valamelyik cd-t, vagy rákattinthatok egy videóra a YouTube-n, így nem kell lemondanom a zenéjükről. De megakarom őrizni utolsó emléknek róluk a tavalyi gyulai koncertet, ahova ...

   Hányszor, de hányszor fog ez a mondat elhangozni a következő napokban?! Annyira tudom mi vár rám! De nem akarok törődni vele. Nem akarok mártírkodni! Nem akarok glóriát növeszteni a fejem köré...Ideje belátnom, ha én nem, akkor senki sem fog foglalkozni az én egészségemmel. Soha, senkinek nem lehetek olyan fontos mint saját magamnak. Bármennyire is nagy bennem a megfelelési vágy, mindenkinek nem lehetek jó. Így is, úgy is megtalálnak ha akarnak, nem lehet ellene tenni....Akkor meg mi értelme, kinek kellene bizonyítsak? 

   Nem könnyű... Szó nélkül kellene tennem a dolgom. De mégis azt érzem, magyarázkodnom kell. Amiatt, ami nem az én döntésem....Akartam, nagyon akartam, hogy valami változzon a munkahelyemen. De nem kértem... És ...

    Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ellentmondjak neki. Ugyan meglepő volt egy férfi szájából hallani a magunk közt gyakran emlegetett jelzőt. Na de miért is ne lehetnének időnként önmagukkal szemben is kritikusak, ha már rólunk, nőkről olyan könnyen mondanak véleményt.

    Persze tudom, nem egy meggyőződéssel teli vélemény volt ez, egyszerűen nekem akart imponálni vele. De mindezek ellenére, jólesett. Mint ahogy jó volt látni az arcán a meglepődést is, hogy nincs barátom, sőt, igazán számításba jöhető érdeklődő sem. S be kell vallani, jó volt hallani, hogy ő ezt nem hiszi el, mert amilyen kedves és csinos vagyok, tolongania kellene a férfiaknak körülöttem. Tudom én, hogy ez igen erős túlzás, és persze a ...

   Kedvenc filmsorozata / A férfi fán terem   / egyik pillanata villant fel előtte, melynek hősei egy kőre írva szabadultak meg a gátló érzésektől, feleslegessé vált terheiktől. Végső elkeseredettségében ő is ebbe próbált kapaszkodni. Nem akarta már tovább cipelni. Ennél sokkal nehezebb terheket is vonszolt magával hosszú éveken át, szó nélkül. De érezte, ettől szabadulnia kell....Tudta, ha magánál tartja, egyre nehezebb lesz.  Tehetetlenségében megőrülve, kifordulva önmagából kergette bele magát egy monodrámába. Egyedül épített légvárát, majd egyedül taposta a földdel egyenlővé...Majd romjaiból újra felhúzta, csak hogy újra összedönthesse.

   - Elég volt! - kiáltotta álmatlan éjszakákon, visszafojtott ...

   - Hagyd már a csodába! Ez egy veszett ügy volt már akkor is, mikor el sem kezdődött. Mi a fenének kínozod magad? - kelt ki magából dühösen.

   Tudja, nagyon jól tudja, hogy hagyni kellene....Próbálta. De valamiért nem hagyta nyugodni a gondolat....Azt hitte, hinnie kell a megérzésében. Azt hitte, annyi átböjtölt év után nem lehet, hogy ennyire megcsalják az érzései. Nem akart egy pindurka esélyt sem adni annak, hogy miatta, a saját pesszimizmusa, a saját kifogásai, a saját félelme legyen a gátja annak, hogy valakit megismerjen. Valakit, akire nagyon kíváncsi volt.

   Tudta, hogy hagyni kellene a csodába....Ha valaki ennyire nem kíváncsi rá, akkor már csak büszkeségből sem kellene törődnie vele....Tudta, de nem akart egy ...

   Az internetnek köszönhetően, aki azelőtt soha nem fogott könyvet a kezébe, az is igen tájékozott lett az élet nagy dolgairól. Ha akarjuk, ha nem, sorra akadunk bele életigazságokba, bölcsességekbe, hasznos útravalókba, ismert és ismeretlen emberek idézetei kapcsán. Jó is ez, hisz' a jó pap is holtig tanul, miért ne tennénk mi is? Mindenkire ráfér az életének jobb mederbe terelése. És ha ehhez a motivációt egy közhelygyanús mondattól kapja, hát már nem volt hiábavaló a megosztás.

   Igen, addig amíg motivál valakit, addig hasznos....De mikor az ember kezd kétségbeesni, hogy az egész élete vakvágányon fut, mindent amit jónak gondolt, kiderül, hogy rossz, akkor talán el kell gondolkodni, mely mondatokat tekintsük Szentírásnak. ...

   Nem szeretek szerepelni...sem a középpontban lenni. Aki kicsit is ismer, egész biztos igazolná. Sokkal inkább szeretek háttérben meghúzódni a szürkeség álcája mögé bújva...Talán ez a blog megcáfolni látszik ezt az állítást, de mindenki elhiheti, nincs itt semmiféle ellentmondás. Itt a blogon megmutathatom   "mindenkinek" azt az oldalamat amit a valós életben csak nagyon kevesek látnak. Mondhatnám, talán kissé nagyképűen, hogy a  kiválasztottak....Azok, akiket olyan fontosnak, vagy olyan közel érzek magamhoz, hogy " megérdemlik". Tudom, ez inkább büntetés mint jutalom számukra, de hát ez van! :))) 

   Nem tudom hány olyan ember van aki olvassa a blogot, és tudja is, hogy én írom. Néha jó lenne tudni, vajon hányan jöttek rá ...

   Van, hogy egy pillanat alatt megváltozik az életünk. Valaki elvesztése, egy tragikus baleset, egy "sok nullás" lottónyeremény fenekestül felforgatja a mindennapokat, és ezzel együtt egész életünk alakulását. Mikor minden tervezgetés, igyekezet kevésnek bizonyul, hogy kilépjünk a szűkre szabott életterünkből, akár a korlátaink, akár a félelmeink okozzák, az érzés, hogy egy helyben topog az életünk, semmiképp nem jó. Aztán egyszer történik valami, sajnos nem mindig jó dolog, de a sors nem hagy választási lehetőséget. Meg kell oldanunk a nekünk szánt feladatot, el kell viselnünk a megmásíthatatlant, ha tetszik, ha nem. A jó változást persze sokkal könnyebben fogadjuk, pedig hosszútávon sosem tudhatjuk, mi az ami hasznunkra válik, mi ...

  Nem szerethet mindenki! - Tudjuk, és nem is várjuk. Arra viszont mindannyian vágyunk, hogy ahogy mi érzünk valaki felé, azt viszonozzák. Ha valaki szimpatikus, mi is szeretnénk ha azok lennénk számára. Ha tetszik, mi is szeretnénk tetszeni, ha szeretünk, szeretve lenni, és nincs ez másként a szerelemben sem. Vágyunk rá, hogy aki fontos nekünk, az olyannak lásson ahogy mi látjuk magunkat. Úgy értsen, ahogy gondoljuk. 

  Igen, szeretnénk, ha amit adunk, azt kapnánk vissza....De hát azért lássuk be, nem mindig van ez így! Pedig mind ' ismerjük a mondást, hogy " Amilyen az 'Adj Isten' , olyan  a ' Fogadj Isten' . " És bármennyire is igaznak érezzük, bármennyire is úgy tapasztaljuk, hogy működik a karma törvénye, sajnos az érzések nem ...

  Mondd, nem félsz mikor látod, hogy egyre jobban omlik a maga köré épített fal?...Amikor szivacsként issza minden mondatod?...S mikor kezd magára találni a szavaidtól?...És mikor hosszú évek szürkesége után a szemed előtt kezd kivirulni?...  Mikor látod rajta, mennyire vágyik a figyelmedre? ...És mikor a szemébe kezd visszatérni a csillogás?... Nem félsz mikor a bőrödön érzed az életre kelt csókjait?  S mikor érzed, hogy beleremeg az érintésedbe?...Mikor a teste minden gátlása ellenére kezd kitárulkozni előtted, hogy összeolvadva veled, elérhetetlennek tűnő magasságokba repüljetek?...Mikor látod, mennyire szeretné már maga mögött tudni az összes félelmét, hogy végre felszabadultan éreztethesse veled mindazt a vágyat amit érez ...

   " Lakást, munkahelyet, társat keresek " - Írhattam volna pár hete a hirdetőtáblára. Az egész életem megérett a változásra . ( A gyerekeimet nem cserélem le:)))  Most úgy néz ki, hogy a költözés, az új otthon teremtése összejön. Ugyan ha én választhattam volna, nem ezt szerettem volna elsőre. De ne legyek elégedetlen, hisz' legalább valami elkezdődött!!! Bár a velejáró macera, munka, stressz nem hiányzott, de valahol a szívem mélyén örülök. 

    Hajlamos vagyok elkényelmesedve belepunnyadni az életembe. Jó ez a lakás, jó ez az élet, kibírható ez a munka... - mondogatom, miközben nagyon is érzem, hogy nem erre vágyom, nem így kellene legyen. De nincs erőm változtatni...Túl sok nehézséggel járna ...

...

   - Nem vagy ostoba! Akkor hogyan mehetsz bele ilyen helyzetbe? - kérdezte dühösen. - Mert hülye vagyok! -felelte nem kevés szomorúsággal a hangjában a nő.

   Tényleg, miért??? ...Kérdezte már otthon magától, a sötét éjszaka csendes magányában. Nem először megy bele olyan helyzetbe, ami méltatlan hozzá. És most nem feltétlenül férfi-nő kapcsolatra gondol. Előfordult már a munkahelyen, a barátok, ismerősök között, vagy éppen csak olyan emberekkel akikkel valami úton-módon kapcsolatba került. Igen, van, hogy hagyja magát kihasználni, hagyja, hogy visszaéljenek a jóindulatával és a segítőkészségével....Tudja, hogy ez történik, de mégis. Van, hogy nevet rajtuk, amiért azt gondolják, hogy naivan teszi ezt, miközben nagyon is ...

  Amikor...

...azt érzem, egy pillanat műve volt...

...úgy gondolom, félszavakból is....

...azt hiszem nincsenek véletlenek...

...hiába tudom, mégis remélem, hogy tévedek....

...elhessegetem a " nyilvánvalót " ...

...azt érzem, hogy ő is....

...hiszek egy szebb jövőben...

Olyankor nagyon rossz felébredni...

  Következő életében remete akar lenni!...Nem akar embereket látni... Nem akar szeretni, sem kiábrándulni. Nem akar haragot, sem megbocsátást. Nem akar felelősséget, sem konfliktust, nem akar bűntudatot, sem kétségeket. Nem akar sajnálni, sem győzködni, nem akar sírni, sem könnyeket látni. Nem akar ölelést, sem vágyakat. Nem akar féligazságokat, sem hazugságokat. Nem akar bízni, sem csalódni, sem adni, sem kapni. Nem akar dönteni, sem jól, sem rosszul. Nem akar megfelelni, sem elfogadni másokat. Nem akar reménykedni, és nem akar várni. S nem akar mosolyogni, sem erősnek látszani.... Nem akar semmi mást, csak nyugalmat. 

   Nem lehet könnyű veled! - mondta mosolyogva. És igaza van!!! Tényleg nem az. Nem könnyű megismerni, kiismerni pláne nem  .  Ha valaki olvassa a blogomat, talán azt gondolja, nyitott könyv az életem. De ne higgye! Ez csak egy szelete annak, amilyen vagyok. Hogy a valóság jobb vagy rosszabb, azt nem tudom. De abban mindenkinek igaza van, hogy tényleg nem könnyű velem. Nem könnyű követni csapongó gondolataimat, és érzéseimet. Sem átlátni a bennem lévő kuszaságon. Nem könnyű elviselni a magabiztos énemet, és főleg nem könnyű kezelni az elbizonytalanodottat. Sorolhatnám hosszasan...Tényleg nem könnyű... De soha nem is állítottam, hogy az lenne. Nem árulok zsákbamacskát. 

   Azt hiszem, ha valaki egyszer majd engem akar, nem ijeszti ...

   Ragaszkodunk önmagunkhoz....Hisszük, hogy úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk. Nem igazán szeretjük ha bárki meg akar változtatni bennünket. Persze tudjuk, minden, így mi is változunk. van amit nem tudunk befolyásolni. Az életünk sodrása óhatatlan alakít bennünket. Itt-ott lecsiszolva, vagy épp a világ, a környezet hordalékával kiegészítve alakít minket, jobbító szándékával. Ez ellen nem tudunk tenni, és még örülünk is, hogy tapasztalatokkal gazdagodva könnyebben eligazodunk a világban. 

   Igen, hisszük, hogy ha szeretnénk is jobbak lenni, így vagyunk önmagunk, és makacsul ellenállunk mások változtatási kísérleteinek.

Pedig lehet néha nem ártana elfogadni, legalább elgondolkodni azon, amit mások mondanak. Mondom ezt én, ...

   Az idővel állandóan csak a baj van! Van, hogy fájdalmasan vánszorgónak érezzük, s van, mikor versenyt futunk vele. Egyet azonban mindig észben kellene tartanunk, azt, hogy véges....Épp ezért jó lenne okosan bánni vele! Sokszor olyan jó lenne ha valaki vagy valami jelezné, hogy mikor jött el az idő az életünkben egy-egy fontos lépés megtételére. Mert sokszor tudjuk, hogy mit kellene tennünk, de halogatjuk, arra gondolva, lesz még rá időnk. El akarunk menni a végső pontig, amikor bizonyosan érezzük, hogy na, most.... Aztán persze többnyire már csak utólag visszanézve látjuk, hogy bizony már rég elmentünk az " idő " mellett.

    Mikor Apu meghalt, sokáig vádoltam magam, hogy el sem búcsúztam tőle. Hiába tudtam, hogy nem sok ideje ...

  A szerelem jó ....Azt hiszem, ezzel mindannyian egyetértünk. Az egyik legjobb dolog az életben! Mindenki átélheti, nem számít pénz, sem rang, sem szépség....Elméletben legalábbis. S persze igyekszünk is megőrizni az illúziót, hogy tényleg így van....ameddig csak tudjuk.

   A szerelem jó...A beteljesült mindenképp. Én, mint nagy álmodozó , mindig azt gondoltam, hogy a beteljesületlen, a plátói szerelem is csodálatos érzés. Emlékszem, mikor kamaszként minden gondolatom az épp aktuális "szerelmem" körül forgott... Reggel lelkesen mentem az iskolába, tudva, hogy látni fogom, reménykedtem, hogy rám néz, talán még meg is szólít...És kicsit sem törte meg a lelkesedésem, hogy rám sem hederített. Úgy éreztem, bármeddig ellennék ebben ...

   Az igazság, van, hogy fáj. Fáj, ha csak önmagunkkal farkasszemet nézve jut eszünkbe egy-egy hiányosságunk. Fáj akkor is, ha nap mint nap szembesülünk vele, s fáj akkor is ha úgy érezzük, már ezer éve letettük ezt a terhet a vállunkról. Talán próbáljuk elhessegetni, talán kellő öniróniával palástoljuk, de tagadhatatlan, mindenki életében van olyan, amire nem büszke.

   Igen, van amiről nem szívesen beszélünk. Fáj ha mégis szóba kerül, főleg, ha olyan valaki teszi ezt, aki előtt még nagyobb jelentősége van a dolognak, mint általában. Ha egy barát teszi ezt, még ha jószándékból is. Persze örök kérdés, mi a barát dolga? Mondogatjuk, hogy egy barát nem azt mondja, amit hallani akarunk, hanem szembesít a hibánkkal ha kell. ...