Léleksímogató
Beleborzongott ahogy először olvasta...Másodjára lüktető gombóc feszítette a torkát...Harmadjára a szavak ráncba szedték szertehullott gondolatatit, majd újra és újra olvasva, a sorok közül visszatükröződő érzések lágyan simogatva élesztették újjá tetszhalottá vált lelkét.
Köszönöm!....Csak ennyit tudott leírni... Minden lelkében hömpölygő érzés, minden szavakba öntött gondolat silány közhelynek tűnt leírva. Sokadik kísérlete is, hogy méltó módon írja meg, mennyire jókor jött ez az írás, kudarcba fulladt. Érezte, nem nőhet fel hozzá.
Régóta tudta, hogy ritka kincs birtokosa a fiatal lány. Csodálta a tehetségét az íráshoz. De talán még jobban csodálta az empátiát, az érzékenységét az emberi sorsok, mások érzései iránt. Azt, ahogy öreg bölcseken túlnőve érint meg embereket egy-egy írásával. Ez volt az, amit mindig is a legfontosabbnak gondolt az ÍRÁS-ban. Az, hogy aki olvassa, azt érezze, neki szól.
Boldog volt, és riadt....Kiváltságosnak érezte magát, hogy valaki így érti . Hálás volt, amiért a pár sort elolvasva visszakapta a hitét....Közben rémülten gondolt arra, hogy valaki belelát a lelkébe.... Igen...Amikor sok-sok ember érzi ezt, amikor ismerős és ismeretlen emberek találják meg a maguk mondatát, amikor különböző emberek mást és mást értenek ki belőle....Akkor van értelme....Így tovább!!!....És KÖSZÖNÖM!
