Elviselhetővé tompult érzéseit éles fájdalommal élesztette újra a bevillanó kép....Egy év elmúltával is tisztán látta maga előtt, teljes valójában élte újra a pillanatot, mikor meglátta...Ahogy lekuporodva, zokogva ölelte át a lélektelen testét....Ahogy hófehér haját megsimogatva remélte, hogy fáradt szemhéját kinyitva, megláthatja a tengerkék szemének megnyugtató mosolyát...Ahogy beleüvöltött a sötét éjszakába, hogy valaki segítsen neki felemelni a hideg kőröl...Ahogy véget nem érően vádolta önmagát, hogy miért hagyta egyedül?...Amikor reménykedve keresett egy jelet, hogy érezze, ott van mellette....és mindig ott lesz...

   A mindennapok rutinját megtörte az évforduló közeledte...Zaklatott lelke még sebezhetőbbé vált a fel-feltörő szomorúságban. Az elfogadás csendes megnyugvását felbolygatták a jelenésnek tűnő találkozások. Ősz hajú bácsikák, akik szembejőve az utcán, ismerős mozdulatokkal, hasonló öltözékükkel villámcsapásként idézték fel benne a szép emlékeket. Szíve erős dobbanása a torkában, fájón szembesítette az elfojtott érzéseivel...Szerette volna újra látni...Odamenni hozzá, átölelni, és elmondani neki, hogy mennyi mindent tanult tőle...Hányszor emlegeti a szlogenné vált mondatait... Mennyivel könnyebb elviselnie az életet a tőle örökölt iróniával... Hány, gyerekkori emlékekből született biztos pont segíti eligazodni a káoszban....Szeretné elmondani, hogy mindent neki, nekik köszönhet. Mert a jó és rossz történések mind tettek hozzá valamit....Valamit, amitől olyan lett, amilyen...Szeretné elmondani, hogy mindezért, és minden ellenére, szerette....És sajnálja, ha csalódást okozott...