- Nem vagy ostoba! Akkor hogyan mehetsz bele ilyen helyzetbe? - kérdezte dühösen. - Mert hülye vagyok! -felelte nem kevés szomorúsággal a hangjában a nő.

   Tényleg, miért??? ...Kérdezte már otthon magától, a sötét éjszaka csendes magányában. Nem először megy bele olyan helyzetbe, ami méltatlan hozzá. És most nem feltétlenül férfi-nő kapcsolatra gondol. Előfordult már a munkahelyen, a barátok, ismerősök között, vagy éppen csak olyan emberekkel akikkel valami úton-módon kapcsolatba került. Igen, van, hogy hagyja magát kihasználni, hagyja, hogy visszaéljenek a jóindulatával és a segítőkészségével....Tudja, hogy ez történik, de mégis. Van, hogy nevet rajtuk, amiért azt gondolják, hogy naivan teszi ezt, miközben nagyon is tudja....De mégis megteszi..

    És van mikor nem akarja tudni...És ez a rosszabb. Persze látja a lehetőségét, hiszen az éleslátása többnyire jól működik. Felismeri a jeleket, sejti, hogy mi lesz a vége a dolognak. Tudja, hogy nemet kellene mondjon, el kellene szaladjon, szóba sem kéne állnia vele....De minden összegyűjtött érv, sokévnyi élettapasztalat, az ösztönei által súgott  "ÁLLJ! " ellenére belemegy. Mert hisz....Hinni akarja, hogy az emberek jobbak, mint amilyennek mutatják magukat. Jobbak mint amilyennek gondolja őket. Reméli hogy egyszer végre ő is tévedhet! Jön majd valaki, aki bebizonyítja neki, hogy igenis érdemes volt esélyt adni az embereknek. Érdemes volt megkeresni azt a kis halvány reménysugarat, és belekapaszkodva elindulni az úton. ....És addig? ....Megy tovább rendíthetetlenül. Ha a reménysugár elszakad és ő a földre zuhan, majd feláll, megrázza magát, és megy tovább...