Nem szerethet mindenki! - Tudjuk, és nem is várjuk. Arra viszont mindannyian vágyunk, hogy ahogy mi érzünk valaki felé, azt viszonozzák. Ha valaki szimpatikus, mi is szeretnénk ha azok lennénk számára. Ha tetszik, mi is szeretnénk tetszeni, ha szeretünk, szeretve lenni, és nincs ez másként a szerelemben sem. Vágyunk rá, hogy aki fontos nekünk, az olyannak lásson ahogy mi látjuk magunkat. Úgy értsen, ahogy gondoljuk. 

  Igen, szeretnénk, ha amit adunk, azt kapnánk vissza....De hát azért lássuk be, nem mindig van ez így! Pedig mind ' ismerjük a mondást, hogy " Amilyen az 'Adj Isten' , olyan  a ' Fogadj Isten' . " És bármennyire is igaznak érezzük, bármennyire is úgy tapasztaljuk, hogy működik a karma törvénye, sajnos az érzések nem igazán irányíthatóak sem mondások, sem bölcsességek, sem akarat által. A szimpátiát, szeretetet, szerelmet nem lehet irányítani. Vagy van, vagy nincs....

   Persze lehet rajra "  dolgozni ". Talán ha az emberek jobban megismerik egymást akkor az első benyomás által szerzett vélemény megváltozhat. Talán kialakulhat kölcsönös szimpátia, szeretet. De szerelem? 

   Persze van, hogy barátságból alakul át. Sőt, van, hogy komoly ellenszenvből. De azt hiszem, mégis az a leggyakoribb, hogy " első pillantásra" születik. Legalábbis a lehetőség ott van az izzó levegőben ami a két embert körülveszi. Igaz, nem mindig jön a szikra amitől lángra kapnak az érzések, mert azért a szerelem több puszta kémiánál. Viszont ha első pillanatra nem viszonzott az érdeklődés, akkor ugyan lehet küzdeni, lehet taktikázni, lehet női praktikákat előszedni vagy engedve a vadászösztönnek, megpróbálni becserkészni a kiszemeltet. Igen, lehet...De vajon érdemes? S ha érdemes, akkor meddig szabad elmenni? Meddig küzdjünk a másik figyelméért, szerelméért? Vajon észrevesszük időben mikor lépjük át a határt, amitől már szánalmas vergődéssé válik a nagy " akarás " ? 

   Küzdj azért ami igazán fontos! - Halljuk, olvassuk eleget! Na de meddig? Mikor a szív harcol az aggyal, vajon tisztán tudjuk látni a helyzetet, észrevesszük azt a pontot amikor már nincs értelme? Vagy elvakult ember módjára követjük a vágyaink parancsát, és beszűkült látásunkkal görcsösen ragaszkodunk a megérzésünkhöz, hogy ez nem lehet csak ennyi?!

  Lehet megint kiábrándultnak tűnök, de azt gondolom, ha nem érezzük az első pillanatban az érzéseink viszonzását, legalábbis a lehetőségét, akkor hagyni kell....El kell futni addig, amíg lehet...Addig amíg nem válunk nevetségessé a másik, s főleg kitisztult fejjel, önmagunk előtt....