Megállíthatatlanul rohanunk a vége felé. Érezzük, már kevés van hátra. Fogytán az erőnk, a hitünk, a kitartásunk. De kapaszkodunk a reménysugárba, hogy lassan vége az évnek. Az évnek, amit évtizedek múlva is emlegetünk majd. Úgy mint a korlátozások, a bezárkózás, a magány, a veszteség, és az agymosás éve. 2020 az egész világ számára egyet jelent a járvánnyal. Fekete foltként van jelen sokak életében. De tényleg csak erről szólt ez az év?

    Szerencsére bármennyire is próbálták megállítani, az élet azért nem állt meg. Szövődtek barátságok és szerelmek, születtek gyerekek. Köttettek és bomlottak fel házasságok. Az emberek a maszkok mögé bújtatva is élték az életüket. Terveztek, és  építettek. Álmodtak, ...

   Még 14 éves sem voltam, mikor nagy viták és könyörgések árán eljutottam életem első koncertjére. Szinte napra pontosan 40 év telt el, de még ma is tisztán él bennem az emléke. Az érzés, ahogy több száz arctalan test egy emberként hullámzott a Maradj velem  -et énekelve, felejthetetlen.  A párok forró csókba összeolvadva, a magányos lányok könnyes szemmel élték át a csodát, amit a Korál zenéje nyújtott nekik. Az a másfél óra, az élő zene varázsa örökre megváltoztatta az életem. Az együtt lélegzés, amikor a szív a zene ritmusára pumpálja a vért az erekben, a bizsergető érzés, mikor együtt énekel és mozdul a hatalmas tömeg, meghatározó élmény volt.

Amikor a többi árnyékos oldalra sodródott fiatallal együtt ...

    - Mindig a szívedben leszek, Ő meg az ágyadban! - mondta keserű cinizmussal a hangjában. Dühös volt, pedig elégedettnek kéne legyen, hiszen nem ő húzta a rövidebbet. Mert ki a csoda szeretné, hogy mellőle elvágyódjon a szerelme?!  Akkor inkább menjen el.... 

   Van, hogy dönteni kell. Jó lenne tovább menni mindkét úton, látva, melyik tesz boldoggá. De erre nincs lehetőség, így jól vagy rosszul , de választunk. Ekkorra az ember már annyi tapasztalattal rendelkezik, hogy úgy véli, előre látja melyik útnak mi a buktatója. És persze a könnyebben indul el. Mert volt már elég küzdelem, elég buktató, vágyik már egy simább útszakaszra. 

  Van, hogy dönteni kell. Valakit meg kell bántani. És van, mikor örökre bánjuk.... Hiszen ...

   - Szeretem nézni a mosolygós szemeidet. - mondta, miközben elsimította a szemébe lógó hajtincset.  Egyre ritkább volt az alkalom, mikor a szeme is mosolygott. Az otthonán, a szerettein kívül keveseknek jutott ebből a boldog, felhőtlen mosolyból. Pedig tisztában volt vele, hogy a legnagyobb erőssége mindig is a mosolya volt. Nem is fukarkodott vele soha. Szeretett aprócska örömszikrákat szórni az emberekre érdemtől és érdektől függetlenül.  De egy ideje azon kapta magát, hogy vannak helyzetek, amikor már csak a szája mosolyog. Kicsit sem örült ennek, hiába tudta, hogy nincs egyedül ezzel.... A mindennapi gondok, a munkahelyi légkör, az elhidegült emberi kapcsolatok igencsak meggyérítették a tiszta szívből jövő mosolyokat. De már annak ...

   A  napok óta tartó forróság már-már elviselhetetlen volt. Aki tehette, kimenekült a városból. A lány is felüdülést remélve  ment ki a folyóhoz. Kicsit csalódottan látta, hogy milyen sokan vannak. Hosszan sétált a parton, mire végre ritkulni kezdett az embertömeg. Leterített plédjére ledobta hátizsákját, elővett egy könyvet és egyetlen mozdulattal levéve ruháját, leült olvasni. De nem kötötte le a könyv. gondolatai messze jártak. Valahol a múltban, mikor még Vele feküdt a fűben. Néma mozdulatlanságban élvezték egymás közelségét. A férfi keze a combján időzött, az érintése határozottan jelezte, hogy összetartoznak. Alig észrevehető mozdulattal húzódott közelebb a férfihoz. A csend ölelésében a nyugalom járta át a ...

     Az egyre távolodó hegyek mögül fel-felvillant a lemenő nap fénye. Merengőn nézte, ahogy a villanypóznák szabályos ritmusban tűnnek elő és vesznek el a messzeségbe. Szeretné megállítani az időt. Még maradni kicsit a falon kívül.... Talán még sosem érezte ennyire felszabadultnak magát mint ezen a két napon. Kilépve a komfortzónájából, maga mögött hagyva minden beidegződését a felelősségről, a viselkedési normákról, elvárástól, ítélkezésről, büszkeségről, megismerte végre egy másik, egy felszabadultabb önmagát.  50 éves korában, ha csak pár órára is, de megtapasztalhatta végre, milyen érzés gátlástalanul , szabadon, minden megfelelési kényszert elfelejtve, csak úgy céltalanul, az élet öröméért, ...

      "  Csináld úgy, ahogy neked jó! Ha valakinek ez nem jó, majd szól. Ha nem szól, az   már  ő baja... " 

   Ez volt az utóbbi évek legbölcsebb intelme, amit egy jóbaráttól kaptam. És milyen igaza van! Bárcsak sokkal hamarabb felnyitotta volna a szemem!  Már csak alkalmazni kell megtanulni. Megtanulni kicsit önzőbbnek lenni. Talán tudatosabbnak is... Nem ösztönösen azt  figyelni, mi jó a többieknek. Mert hány és hány alkalommal megyünk bele az alkalmazkodás csapdájába, mert azt hisszük, a többieknek úgy a jó. Miközben pont nem érdekli őket, mi hogyan élünk, hogyan cselekszünk a mindennapokban. Meg sem fordul a fejükben, hogy mi az ők érdekeit nézve cselekszünk. És akkor sem vetnének ránk köveket, ha csak tennénk a ...

   Ha létezne egy kütyü ami egész életünkben számlálná kire mennyit gondolunk, hányszor jut eszünkbe, érdekes eredmények lennének. Az első három helyen megkérdőjelezhetetlenül a gyerekeim végeznének. Nincs ezzel másképp egy anya sem. De mi lenne a további sorrend, azon talán meglepődnénk. Hiszen ahogy változik az életünk, úgy változnak a fontossági sorrendek. Sőt, van amikor nem is a szeretet vezérli a gondolatokat, hanem a félsz, a rettegés valakitől, a vele kapcsolatos helyzettől. Biztos meglepődnénk pár ember ottlétén a listán. Akiről nem is feltételezzük, hogy ekkora nyomot hagyott az életünkön. Biztos engem is érne meglepetés....Egyben azért biztos vagyok. A gyerekeim után Ő az akire legtöbbet gondoltam életem során.15 ...

   " - Talán jobb is így… én azt mondom, ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik! 
  - Ez nem igaz…- felelte Sheldon a tőle megszokott stílusban.  - Kivéve, ha a két ajtót relé köti össze, vagy van köztük egy mozgásérzékelő, vagy az első ajtó becsukásakor a légnyomásváltozás kinyitja a másikat! " 

     Valószínű Sheldonnak van igaza, de mégis szeretünk belekapaszkodni a hitbe, hogy valaminek a vége magában hordozza az új eljövetelét, amitől persze mindenképp jót remélünk....Hát most én is ebbe kapaszkodom. Egy ideje érzem, hogy bennrekedtem egy helyzetben. Sokáig nem volt ez a helyzet ellenemre, senkit nem is okolok, magam alakítottam így . Persze mondhatnám, hogy " Nem ilyen lovat akartam! " ...Mert tényleg nem. De ...

   Egy kor után az ember már nem kéri ki mások véleményét. Hiszen úgysem hallgatna rá.... Többnyire már megy a saját feje után, kialakult személyisége határozott irányt szab, mit, hogyan csinál. De van, amikor egyre inkább érzi, tévúton jár. Hiába tartja szem előtt az évek alatt összegyűlt tapasztalatokat, hiába tart ki elvei mellett,  hiába hallgat a megérzéseire, és csinál mindent a legjobb tudása és meggyőződése szerint, nem azt kapja, nem azt érzi, amit szeretne. És felmerül, min kéne változtatni?! Persze úgy, hogy önmagát ne kelljen szembeköpni. Hiszen nem véletlen, hogy azt gondolja, ez a járható út számára. És már nem szívesen adná lejjebb, ha már eddig kitartott. 

   Sok évbe telt, mire békére lelt ...

    Lassan egy hónapja lengi körbe a mindennapjainkat a koronavírus jelenléte. Már mindenkiben kialakult a hozzá való viszonya. Nehéz ugyan megtalálni az egyensúlyt, hogy az ember ne bagatellizálja el, de ne is essen pánikba. Bennem viszonylag hamar kialakult egy közbenső hozzáállás. Nem rettegek tőle, de nem is játszom a tűzzel. Amennyire lehet, kerülöm az embereket. Ez mondjuk a vírus előtt is így volt... :) Csak most a home office-nak köszönhetően, ezt most sokkal egyszerűbben megtehetem. Hogy beválik-e az arany középúton maradásom, majd kiderül. Lehet én leszek az első vidéki áldozata a vírusnak, de akkor sem hagyom tönkretenni életem talán utolsó hónapjait szorongással. Ha már úgy alakult, hogy szép is lehet.....

    Néha már ...

                                       A vállat magány esete

   Tizenhárom évnyi, gyerekfejjel kötött házasság után hagytam el a férjem, két gyerekkel a hónom alatt. Szomorúan, de mégis tele reménnyel, hogy lesz még jobb is a helyzet. Hittem abban, hogy még megtalálom a társam, hisz' fiatal voltam, a gyerekek, a család töltötte ki az addigi életem, szerettem anya, feleség lenni. Azt gondoltam, azért nem sikerült a házasságunk, mert közel harminc évesen már mást vártam a férjemtől, és ő is mást szokott meg tőlem gyerekfejjel, mint amilyen "felnőtt nő"-ként lettem. Már elmúlt részemről a csodálat, az, hogy félistenként nézzek rá....persze tett is érte, hogy elmúljon. Igaz akkor nem volt ilyen egyszerű, hosszú ...

    Minden férfi szemét. s persze minden nő is az. Mondtuk már, s mondták már ránk is. Kevés szakítás ússza meg enélkül az elkeseredett összegzés nélkül. Legalább az egyik fél a másik fejéhez vágja. Az, amelyik nem szeretett ki időben. Mindegy mi mondatja, csalódottság, sértettség, szomorúság, igazi fájdalom ez.  Még annak is, aki azt gondolta, vele ez nem történhet meg. Ő tudja hol a határ, mennyit tesz a kapcsolatba, és mennyit akar kivenni. Nem tervez egyenes arányosságot,  magabiztosan vág bele a kapcsolatba. Hiszi, hogy kellő rutinnal rendelkezik, hogy kézben tartsa az irányítást.  Aztán történik valami.... Homok kerül a gépezetbe. Pontosabban egy kis érzelem....a  szerelem. És már semmi sem olyan, ahogy tervezte. Borul ...

  Lassú, óvatos mozdulatokkal fejtette le a védőburkait. Félve nyújtotta sebzett lelkét a másik felé. Szeretett volna teljes hittel bízni benne, hogy jó kezekbe adja. Úgy érezte, nem bírna már ki több sérülést. Remélte, érezni fogja, hogyan kell bánnia vele. A szeretet, az egymásra figyelés, a boldogság halványan felsejlő reménye talán gyógyírként szolgál mindkettejüknek. Már-már kész volt újra bízni és hinni egy szebb jövőben, mikor ijedten megtorpant. Szíve szerint visszacsomagolta volna lelkét a biztonságot nyújtó burokba. De már késő volt. Érezte, ezt már nem úszná meg sérülés nélkül. Ha csak pillanatnyi időre is, de megérezte milyen szeretni és viszontszeretve lenni. Tudta, már semmi nem lenne ugyanolyan mint előtte. A ...

  Tíz év, amely nem múlt el nyomtalanul... Lelkem bugyrain kívül a blog is megőrzi az idők végezetéig a papírra vetett érzéseimet. Amikor elkezdtem írni a blogot, egy cél vezérelt. Megszabadulni a gondolatoktól, kiírni magamból a nehezen kimondható érzéseket. Munkahelyen, magánéletben olyan helyzetbe kerültem, ami minden emberi jóságban, tisztességben, barátságban, szerelemben való hitemet megtépázta. Értetlenül, csalódottan, kiábrándultan álltam teljesen magamba zárkózva. S jött az írás... És elindultam egy úton....Az öngyógyítás útján. Akkor persze ez korántsem volt ilyen tudatos. Csak követtem egy megérzést, hogy ez jó lesz. És valóban. Élveztem az írást, a velejáró, addig ismeretlen felszabadultság érzését. Nem ...

   Szavak helyett...

   Duzzognak a férfiak....Mert mindig csak arról beszélünk, hogy mit csinálnak rosszul, mit várnánk el tőlük, mi az amit hiányolunk. Arról viszont mélyen hallgatunk, mi nők mit adunk, vagy mit nem adunk meg nekik. Pedig mi sem vagyunk tökéletesek.....Igazuk van. Jogos a kérdés...A válasz lehetne rövid...Azt adjuk vissza, amit kapunk.

    Persze azért ez így túl egyszerű lenne. Mert a kapcsolatok elején nyilván "mindent" adunk, akármennyit is kapunk.. Nem is ezzel szokott a baj lenni. Az, hogy később a mindennapokban mi az amit nyújtunk egy férfinak, az nagyrészt tényleg attól függ, mit kapunk tőle. Mert lehetünk kedvesek és figyelmesek. Lehetünk gondoskodók, és forrón ölelők. Nézhetünk rá tisztelettel, és érdeklődve leshetjük ...

  ... Vajon mikor vált ilyenné? Mikor volt az a pillanat, amikor lemondott arról, hogy rendelkezzen a saját életéről? Mikor jött rá, hogy nem teheti azt, amit szeretne?  Sosem voltak kétségei az anyaság felelősségéről. És nem is okozott neki nehézséget semmi, ami a gyerekekről szólt. Nem volt kérdéses, hogy első helyen mindig a gyerekek állnak, mindig azt nézte, nekik hogyan a legjobb. Fel sem merült benne, hogy másképp kellene gondolja.  Mikor évekig élt egy boldogtalan kapcsolatban, akkor is az segítette túlélni, hogy ( tévesen ) azt gondolta, a gyerekeknek így a jobb. Aztán rájött, hogy ez már a gyerekeknek sem jó, akkor végre lépett. De ezután is, sőt ezután ha lehet még jobban ők voltak az elsők. Jó is volt ez így....Egészen ...

  Rád talál a szerelem, ha kinyitod a szemed . - Állítják a " jólmegmondó"  emberek. De vajon jön vele a bizalom is? Tudunk majd hinni a valódiságában? Abban, hogy tiszta szívvel közelítenek felénk? Abban, hogy nem csak a kezdeti rózsaszín köd homályosítja el az éleslátásunkat? Abban, hogy nem adjuk fel az első nehezebb pillanatban? Hiszen már mindannyian átéltük a szerelem varázsát, és annak elmúlását is, a maga tanulságával együtt. Ismerjük a játszmákat, a féligazságokat, a be nem tartott ígéreteket, a köddé válást, a megcsalatást, és sorolhatnánk végtelenségig. Hurcoljuk magunkkal ezt a tudást, igyekszünk jobban figyelni, okosabbak lenni. Mindeközben apránként csappan a bizalom, míg a végén már nyomait sem találjuk ...

   Bárki hibázhat. Meg is tesszük jópárszor. De utána magunkba nézni, és okulni az esetből kutyakötelessége mindenkinek. Persze nehezebb belátni hibánkat, ha úgy nőttünk fel, hogy ez inkább menőnek mint restellni való tettnek számított. Hátha nég a közvélemény is értetlenül csodálkozik rá a hírre, ( Dél-Koreai fenékcsapkodás ) most mit kell így felfújni a dolgot. Nők, lányok milliói élték már át, hogy idegen csapott a fenekére. Mind túlélték.....És valóban. Túléltük. Sőt, hangot sem adtunk a rosszérzésünknek, mert ezt láttuk magunk körül. A férfiak így fejezik ki tetszésüket, mi meg lesütött szemmel fogadjuk a "bókot" . - tanultuk meg már fiatalon. Aztán később, öntudatra ébredve már egyre erősebb bennünk az ...

   Végtelennek tűnő perceken át nézte, ahogy az ablak mellett állva figyeli a poros utcai forgatagot. Szerette volna tudni, vajon mi jár a fejében? Legszívesebben odamenne hozzá, s átölelné....

   De csak áll lecövekelve a szoba másik végén, képtelen megmozdulni. Pedig SZÍVE  szerint a fülébe súgná: - Fogd meg a kezem...és még ne ereszd el! Fogd meg a kezem, és vezess át a zűrzavaron!  Hozd ki belőlem a legjobbat! Fogd meg a kezem, és segíts lebontani a falaimat! Legalább még egy kicsit had' érezzem, milyen lehettem volna... Fogd meg a kezem, és emelj fel a felhők fölé, hogy érezzem, a napsütést! Ébressz új és újabb gondolatokat bennem! Fogd meg a kezem, hogy erőt gyűjtsek a borongós napokra... Tarts tükröt elém, hogy úgy ...

   Éld az életed...Boldogan, elégedetten, ennek híján beletörődve. Tedd a dolgod, csendesen, magától értetődően, olykor remélve, hogy lesz ez még jobb is. Várd a hétvégét, a nyári szabadságot, a karácsonyt, amitől egy kis energiát, életkedvet remélsz......És mikor már sok-sok évet leéltél így, egyik álmatlan hajnalom eszmélj rá, hogy nem ezt, nem így akartad. Ezt már nem akarod...És hozz egy döntést. Határozd el, hogy drasztikusan változtatsz az életeden, a hozzáállásodon. Elég a csendes beleolvadásból, az érzéketlen emberi viszonyokból, a rosszindulatú munkatársakból, a kirekesztettségből, az egyedüllétből, a tehetetlenségből .... Döntsd el, hogy kilépsz ebből a helyzetből. Önmagadért, a gyerekeidért, a hátralévő ...

   Ledőlt egy bástya....Az utolsó.  Mindegy már, hogy egy paraszt vagy épp a király okozta a vesztét.  Számára a játszma eddig tartott. A többiek még próbálnak küzdeni, de érzik, hogy nem sok jót ígér a végkifejlet. Ha a stabil védő kidől, akkor a magára maradt gyalog mit remélhet?

   Bástyaként állt mellette a való világ sakktábláján... Teljes elfogadással tekintettek egymásra. Ismerték egymás jó oldalát, a barátságos, gondoskodó énjüket. De tudták egymás hibáit, nem mindenben értettek egyet, sőt, talán a legtöbb dologban nem. Voltak heves viták, élces piszkálódások is olykor. Mindketten végsőkig hangoztatták az igazukat, míg egyikőjük meg nem unta, és ráhagyta a másikra. Meggyőzhetetlen volt. Sokszor a vita  ...

   Egyik bejegyzésem pár óra alatt többszázas olvasottságnál tart. Tudom, nem az írás minőségének szól ez a látogatottság, hanem Neki. A szomorú tény, hogy elment egy közülünk való ember. A  szomorúság, a gyász, az érthetetlenség szülte az érdeklődést. Szűkebb hazánk ötvenesei mind ismerték Attilát, régi idők Topis-át . Aki a 80-as években volt fiatal, mind emlékszik rá. Hogy is lehetne elfelejteni, hisz ugyanolyan maradt, mint akkor volt. Megmaradt a Hair-en felnőtt generációra jellemző egyszerű, megjátszásmentes embernek. Sokan szerettük....Hisz' olyan ritka a mai világunkban, hogy valaki anélkül szól pár kedves szót, hogy bármi érdeke fűződne hozzá. Ritka, hogy  valaki nem segítségkérés szándékával keresi meg az ...

    Ezer éve ismerem. Kamaszlányként messziről figyelve próbáltam megismerni milyen is valójában. Közelébe nem nagyon kerültem, nem voltunk egy kategória. Hosszú, lobogó hajával feltűnő jelenség, és igen népszerű volt a lányok körében. Az én szürke, visszahúzódó természetem kevés volt, hogy a látószögébe kerüljek. Legalábbis azt hittem....Több évtized telt el mire kiderült a tévedésem. Túl házasságokon, boldog és boldogtalan éveken, összefújt minket a szél. Egyikünk sem tudná megmondani hol kezdődött. Nincs egy konkrét hely és dátum, amikor beszélgetni kezdtünk. Már csak azt vettük észre, hogy barátok lettünk. Soha nem lett több belőle, jó volt így mindkettőnknek. Bár nem volt mély barátság a miénk. De a ...

   Azt mondta, nem kell mindent leírni.....És igaza volt...Tudom, nem akart megbántani, hiszem, hogy jó szándékkal mondta. De:

    30 éve az életem az anyaságról szól. A gyerekek körül forog a világ, és boldog vagyok. De pár éve rátaláltam az írásra, és akkor valahogy kerek lett minden. Sokáig nem tudott róla senki, aztán volt egy osztálytalálkozó, ahol mindenki elmondta magáról azt amit fontosnak tartott. Én annyit mondtam, hogy van három gyerekem, és tényleg úgy éreztem, ennél többet nem érdemes rólam tudniuk. Büszke vagyok rájuk és szeretem őket, ők, az anyaság a legfontosabb az életemben.

   De tényleg csak ennyi vagyok??? Nem....Azt gondolom, az anyaságon túl valahol ott van az ember. A gondolkodó, az érző, az ...

     Tudok bánni az emberekkel....Mi sem bizonyítja jobban, mint réztáblába karcolt nevem a dicsőségfalon. Igen, többnyire megtalálom a hangot az emberekkel. Felnőttel és gyerekkel, okossal és butácskával, kedvessel és mogorvával egyaránt. Még a rosszindulatúval is, bár az azért nem megy mindig könnyen. Igen, tudok bánni az emberekkel, de nem jelenti azt, hogy nincs belőlük elegem...Elfáradtam.... A sok ismerős és ismeretlen ember teljesen leszívja az energiámat. Mondják, pedig semmi közöm hozzá....De el akarják mondani....Bárkinek. És én jó bohócként alkalmasnak tűnök erre...Tudom, csakis magamnak köszönhetem...Miért nem kürtölöm szét a rám bízott információt? Miért nem beszélem ki őket a hátuk mögött? Miért hallgatom őket ...

   Figyelmes volt, kérés nélkül meglátta, mikor, hol tud segíteni. Mindenki örült, elégedett volt ...Vele együtt nevettünk a vicces mondatain....Később inkább csak rajta. - Nagyra nőtt gyerek! - mondtam felmentésként a viselkedésére. Bár éreztem, közel 40 évesen azért ez talán gyenge lábakon álló magyarázat.  Ma már csak esetleg egy félmosoly fut át az arcomon, a poénnak szánt beszólásain. Egyre inkább erőltetettnek, unalmasnak, és sajnos tapintatlannak érzem, érezzük a viselkedését. De még jópofát vágunk hozzá....Mindenki a másikra vár. Reméli, talán lesz valaki, aki szembesíti, nem jó úton jár.  A fiatal lendület, amivel átlép mindenféle határt, amit a nem, a kor, vagy épp a jóízlés felépít bennünk, kezd sokká ...

   Harminc perce volt, hogy összeszedje magát. Az ébresztőt lenyomva mozdulatlanul feküdt tovább. Ólomsúlyú teste és lelke semmi jelét nem mutatta, hogy bármi élet pislákolna benne. Tudta, nem sok ideje van. Fél óra múlva kisfia is felkel, és ő nem érezheti rajta a reménytelenséget. Nagy nehezen feltápászkodott. Bekapcsolva a kávéfőzőt elindult a mindennapi rutin. Percre pontosan ugyanúgy zajlott minden reggel. Már a kávét kortyolgatta mikor felébredt a gyerkőc is. - Hogy aludtál? - Jól. És te? - párbeszéd elmaradhatatlan része volt a reggelnek.A hét utolsó munkanapján még kibővült egy  Péntek van!!!  felkiáltással. Hétfő reggel óta erre a mondatra vártak. Mintha legalábbis valami csodát hozna a hétvége....

   Vigyázz ...

   Tanulni kellett volna!  ... Halljuk kioktató magyarázatként a munkahelyen, ha szóba kerül kinek mennyi, és miért annyi a fizetése. A bérfeszültség szinte mindenhol jelen van, és talán jogos is az elvárás, ha az ember több fizetést akar, akkor tanuljon. Vagy legalábbis szerezzen egy papírt valahonnan. Mert már jóideje, főleg a közszférában, nem a tudáshoz, csak a végzettséghez kötik a béreket.... Persze mind tudjuk, hogy korántsem ilyen egyszerű a dolog. Sok tanult ember van munka nélkül, és sok tanulatlan él jómódban. És abba már ne is menjünk bele, hogy mire menne a tanult ember a tanulatlan kiszolgáló, kezük alá dolgozó, segítő emberek nélkül. Maradjunk annyiban, eléggé sántít ez a magyarázat.

   Rólam szerencsére ...

  Olvasom a hírt a majdnem felnőtt gyerekről, aki úgy érezte, elege van az egészből... Nem tudok semmit a hátteréről, nem tudom szerelmi bánat, vagy a vizsgáktól való félelem miatt érezte ezt a legjobb, az egyetlen megoldásnak, de tévedett, ez biztos. Hiszen bármilyen megoldás jobb lett volna, minthogy egy 19 éves fiú megölje magát....És olvasom a hírt a nagymamáról, aki unokáját magához szorítva lépett a vonat elé....és sorolhatnám. Minden napra jut legalább egy hír, hogy valaki az ismeretlent választotta az ismert rossz helyett. Hétköznapi emberek, olyanok mint bármelyikünk. Küzdenek, akárcsak mi a nélkülözéssel, betegséggel,, szerelmi bánattal....majd egyszercsak történik valami, és feladják. Korántsem biztos, hogy a legnehezebb ...

   Szeretem az otthonom. Pontosabban, szeretek itthon lenni......Nem mindig volt ez így. Volt mikor minden jobb volt mint hazamenni. Pár év úgy telt el az életemből, hogy csak útközben éreztem jól magam. A munkahelyemen, és otthon sem találtam a helyem. Arról a másfél óráról szólt az életem, mikor összeszedve a gyerekeket az oviból, iskolából, bevásároltunk, és minél tovább húzva az időt hazabandukoltunk.  Közeledve az ajtóhoz, már görcsbe rándult a gyomrom. Na nem arra a jóérzésű gyomorgörcsre kell gondolni! ... Így mióta öröm hazajönni, itthon lenni, foggal-körömmel ragaszkodom ehhez a nyugalomhoz.

  Szeretem az otthonom...Nem a bútorokat, nem a házat...Hanem azt az érzést, ami átölel mikor itthon vagyok...Egy szabály van ...

    Próbállak megérteni... Vagy legalábbis mentséget találni, miért tetted?!... Mert érteném, ha narancsszínben látnád a világot. De tudom, hogy nincs így . Hiszen sosem érdekelt a politika, sem a közélet. Ha néha le is ültél a tv elé, hamarjában elkapcsoltad ha az ÉLET-ről szóló műsorba botlottál. Épp elég volt neked piciny családod, nem akartad a világ nyűgjét is magadévá tenni. 

    Azért azt tudtad, hogy hamarosan választ a nép, de nem hozott lázba. - Nem múlik semmi egyetlen szavazaton. -  mondtad teljes közönnyel. Mígnem egyszer megcsapta a füled egy félmondat: " Nem engedhetjük, hogy a migránsok....  " ,de a végét már nem is hallottad. Viszont innentől rögtön felkaptad a fejed ha meghallottad a szót, MIGRÁNS.  És ...

  Szürke egér létem igazán termékeny időszakait két embernek köszönhetem. Nem volt ebben semmi tudatosság sem részükről, sem a sajátomról. Egyszerűen a létezésük, a figyelmük, olykor az érdektelenségük múzsacsókként hatott rám. Nem biztos, hogy mindig örültek ők ennek, sőt.... De tudták, értették mit miért, és miért úgy írok, ahogy. Kevesen vannak ezzel így. Az emberek hajlamosak felszínes ismeretség, félreértett gondolatok alapján véleményt alkotni. Nem okolhatom őket ezért, hiszen annyira sokfélék vagyunk, ezerféleképp gondolkodunk magunkról, az életről, a világról. Nem mindig könnyű másféle véleményt elfogadni, s pláne nem egyszerű más értékrendjével, gondolkodásával azonosulni. Nem várható el, hogy mindenkivel ...

  John D. Rockefeller sokat sejtetően mondta anno:  " Csak az első milliót ne kérdezzék "  - így most hagyjuk is miféle szél fújta össze ezt az összeget. Sokkal inkább érdekelne, mit lehet kezdeni vele?!  Átlagember, átlag élettel, átlagon aluli kalandvággyal, hogyan tudna hasznosan sáfárkodni ennyi pénzzel? Az örök vágy, ami úgy tűnik örökre elérhetetlen marad, s ami napjaink legjobb befektetése lehetne, a lakás vásárlás. De ez ahhoz bizony kevés. A biztonságos befektetések kamatai nevetségesen, vagy inkább dühítően alacsonyak. Bármiféle vállalkozást beindítani sem reális gondolat ennyi pénzből. Kispárnát kitömni vele, tökéletes lehetne, de ennél azért valami jövedelmezőbb megoldás kellene. Töröm a fejem rendesen. Kapom ...

   Bár megnyílna alatta a föld!....Vagy eljönne a világvége!....Mindegy hogyan, csak legyen már vége!...- fohászkodott magában. Elege van! - érezte már sokadjára. Persze tudta, hogy pár hét múlva már csak mosolyog a mostani vívódásán, de mégsem tudott felülkerekedni a kétségbeesett tehetetlenségén. Tudta, hogy előbb-utóbb meg kell oldja  ezt a feladatot. Tudta, hogy erőt kell vegyen magán, és hívnia kell egy szerelőt...De képtelen volt megtenni. Várt...

  Várt, valamilyen csodára... Hogy a kazán majd megsajnálja, és magától "meggyógyul". Talán csak átmeneti probléma, és újra jó lesz. Talán jön a tavasz, és soha többé nem kell fűteni. Vagy mire kell, végre ott lesz mellette a Férfi, aki majd hívja a szerelőt ha ...

   Élete derekán az ember jóesetben tudja kicsoda, micsoda. Tudja,hogy ő sem tökéletes, és nem is akar ebben a látszatban tündökölni. Ismeri a hibáit, a gyengeségeit, ugyanakkor tisztában van azzal is, mi az amiben jó, amiben más mint a többiek. Igen, többnyire tisztában van önmagával. De minden magabiztossága ellenére, van, hogy kéretlen megjegyzések elbizonytalanítják. És teljesen mindegy, hogy tudja, igaztalanak a vádak, és hogy csak az irigység, a sértettség, csalódottság, vagy egyszerűen a mérhetetlen rosszindulat mondatta a bántó szavakat. Hiába tudja az eszével, hogy le kellene pergesse magáról, mégis beleivódik a gondolat az agyába, tényleg ilyennek látják az emberek??!

    És amikor már összecsapni látszanak a kétely ...

   Vannak filmek, melyek vízválasztónak számítanak az életemben. Az egyik ilyen, az Egy kis mennyország  . Hálás vagyok ezért a filmért az alkotóknak, mert az oly' régóta rámtelepedő szorongást, félelmet a haláltól, az elmúlástól, játszi könnyedséggel feloldotta. Persze jó lenne ezt még sokáig kitolni, sőt az lenne a legjobb, hogy ha majd jön értem a halál, akkor én nem lennék ott. :) És főleg nem szeretném a főhős útját végigjárni. Ha lehetne kérni, szeretném ha a sors megkímélne a betegségtől és a haldoklástól. De maga a halál emberközelivé vált. Végigkísérhettük a stációkat a beteggé válástól az elfogadásig, keresztül menve a tagadáson, a lázadáson, a fájdalmas szembesülésen, hogy itt nincs választási ...

  Azt sem tudta, sírjon, vagy nevessen?! Nem gondolta, hogy 50 évesen megéli, hogy egy jóval fiatalabb férfi, róla (is) fantáziál. Amennyire imponált az első percben neki, hogy egy igazán helyes pasi felfigyelt rá, annyira zavarba is ejtette a tudat, hogy egy plakát lett valaki garázsfalán. Mert semmi kétsége nem volt, nagyon jól tudta, ezek a róla szóló gondolatok nem a szerelemről, nem a közös jövő tervezéséről szólnak. Észrevétlenül megsérült a szürke burok, ami körülvette. Nem érezte a változást, ezért villámcsapásként érte a hír.  Első indulatát hamar felváltotta az értetlenség. Hisz' sosem vágyott ilyen érdeklődésre, sőt, a kelleténél jobban ügyelt arra, hogy ne legyen kihívó sem öltözködésében, sem ...

   " Nem menthetsz meg mindenkit! " - Ezekkel a szavakkal vigasztalták L. Klaudiát a barátai, mikor a szerelme feladva a mindennapok küzdelmét, inkább a halált választotta...Azt hiszem, nekem is tudomásul kell vennem, nem dolgom megmenteni embereket. Nem kell előhoznom belőlük az elfojtott jó tulajdonságaikat, nem kell bebizonyítanom, hogy jobbak, okosabbak, jobb sorsra érdemesek...Nem kell, és hiábavaló is lenne a küzdelem.

    Vele kapcsolatban mindig bennem volt az érzés, hogy meg kell mentenem....Elsősorban önmagától. Gyerekkorom óta ismerem,  kisiskolásként hamar rákerült a " rossz gyerek " bélyeg, és kamaszként is kirítt a sorból dacos, lázadó természetével. Persze ez nekem, hasonlóan, bár sokkal óvatosabban ...