2019. júl 30.

Csapnivaló gesztusok

írta: Gray mouse
Csapnivaló gesztusok

   Bárki hibázhat. Meg is tesszük jópárszor. De utána magunkba nézni, és okulni az esetből kutyakötelessége mindenkinek. Persze nehezebb belátni hibánkat, ha úgy nőttünk fel, hogy ez inkább menőnek mint restellni való tettnek számított. Hátha nég a közvélemény is értetlenül csodálkozik rá a hírre, ( Dél-Koreai fenékcsapkodás ) most mit kell így felfújni a dolgot. Nők, lányok milliói élték már át, hogy idegen csapott a fenekére. Mind túlélték.....És valóban. Túléltük. Sőt, hangot sem adtunk a rosszérzésünknek, mert ezt láttuk magunk körül. A férfiak így fejezik ki tetszésüket, mi meg lesütött szemmel fogadjuk a "bókot" . - tanultuk meg már fiatalon. Aztán később, öntudatra ébredve már egyre erősebb bennünk az ellenállás, azt gondoljuk, már nem hagynánk szó nélkül. De többnyire addigra a velünk öregedő férfiak is találnak jobb megoldást az ismerkedésre. Vagy épp a fenekeink nem lesznek már olyan tenyérbeillőek.

   Aztán jön a meglepetés. Kiderül, hogy a négy fal közötti határozott kiállás önmagunkért, ugyanúgy csődöt mond 50 felett is. Ugyanúgy lefagyva, szégyenkező pírral az arcunkon húzódunk el, és harapjuk el a nyelvünket, hogy ne reagáljunk. Mert érezzük, a közvélemény szemében még mi lennénk azok, akik játsszuk az eszünket, nemhogy megtiszteltetésnek éreznénk, hogy érdemesnek ítéltettünk egy fenéksimogatásra. Pedig legtöbbünknek kicsit sem tetszik... Sem most, sem 30 éve. Kb ennyi idővel ezelőtt történt meg velem először, hogy egy szinte ismeretlen férfi rácsapott a fenekemre. Addig csak a fütyüléssel, utánam szólogatással kellett megbírkóznom, az sem ment könnyen.  De mikor a semmiből, mindenféle szóváltás nélkül magamon éreztem egy félidegen ember tenyerét, köpni - nyelni nem tudtam. Elvörösödve, minden szó nélkül húzódtam arrébb. A szemem ugyan nyilván szikrákat szólt, hisz' nem lett folytatása az " ismerkedésnek", de bennem életreszóló nyomot hagyott. Méginkább ügyeltem arra, ne legyek kihívó, ez ne ismétlődjön meg. Mert sajnos ahogy most sokan a lányt hibáztatják, akkor, huszonévesen én is hajlamos voltam az áldozathibáztatásra, önmagam okolására. Minek mentem arra?....Persze idővel letisztulva láttam, hogy én semmit nem tettem, de az óvatosság bennem maradt. Aztán mikor már úgy gondoltam, ilyentől már nem kell tartanom, ismét bebizonyosodott, még tudnak meglepetést szerezni a férfiak. Túl az ötvenen, újra megtapasztalhattam, mennyire pofátlan tud lenni az ember. És önérzet ide, határozottság oda, megint  lefagyás volt a reakció. Mikor kicsit észheztértem, egy " Ennyire jóban lennénk? "  - mondattal és egy szigorú pillantással próbáltam rápirítani az illetőre. Szívem szerint hosszú monológgal küldtem volna el a fenébe, de mivel nem akartam feltűnést, így csak arrébb mentem. Sajnos ismerve az emberek hozzáállását, jött volna, hogy túlreagálom, játszom az eszem, biztos én kacérkodtam, stb.....Tudjuk, látjuk, olvassuk.....Az emberek nagyrésze még így gondolja. Pedig én nagyon reménykedtem benne, hogy a felnővő generáció már érti, már másként viselkedik, másképp' reagál....Hittem, hogy ők már nem sűllyednek ilyen szintre...De úgy tűnik ez nem kortól függ. Mégcsak nem is országhatártól, vagy vérmérséklettől. Sokkal inkább az intelligencián és némi tiszteleten múlik.

adhd-stop-jel.jpg

   

 

Szólj hozzá