Egy kor után az ember már nem kéri ki mások véleményét. Hiszen úgysem hallgatna rá.... Többnyire már megy a saját feje után, kialakult személyisége határozott irányt szab, mit, hogyan csinál. De van, amikor egyre inkább érzi, tévúton jár. Hiába tartja szem előtt az évek alatt összegyűlt tapasztalatokat, hiába tart ki elvei mellett,  hiába hallgat a megérzéseire, és csinál mindent a legjobb tudása és meggyőződése szerint, nem azt kapja, nem azt érzi, amit szeretne. És felmerül, min kéne változtatni?! Persze úgy, hogy önmagát ne kelljen szembeköpni. Hiszen nem véletlen, hogy azt gondolja, ez a járható út számára. És már nem szívesen adná lejjebb, ha már eddig kitartott. 

   Sok évbe telt, mire békére lelt önmagával. Elégedett volt az életével, megtalálta az egyedüllétben az örömöt. Ha vágyott is társra, nem akarta mindenáron. Határozott elképzelése volt milyen kapcsolatot szeretne. Persze azt is tudta, kevés az esély, hogy rá is lel, de a hit még ott pislákolt a lelkében. De egyszer csak azt vette észre, ez a harmónia, elégedettség, nyugalom, amivel az életét éli, már gátolja egy párkapcsolat kialakulásában. Hiszen ha az ember jól érzi magát, nem fél egyedül lenni, akkor ezt a fajta kiegyensúlyozottságot már nehezen adja fel. Hiába esik szerelembe, hiába tesz bele mindent a kapcsolatba, ha az nem hozza ezt a harmóniaszintet, már a rózsaszínködös időkben sem, akkor óhatatlanul elgondolkodik. Nyilván jelnek véli, hogy nem az " igazival " van. És már nem akar felesleges köröket... Újra rálelve az egyedüllétben a harmóniára, még meg is veregeti a saját vállát, hogy milyen erős, bátor, nem adja fel önmagát, a vágyát a tökéletes kapcsolatra.... és újra vár. Egy illúziókkal teli életben, békével önmagával, a fene nagy  önérzetével, hogy ő nem fog megalkudni. Hiszi, hogy tudja mit akar, mi a jó neki, mitől jó számára egy kapcsolat. És ha az nincs, akkor inkább marad egyedül....Egyedül egy burokban, ami kizárja a bizonytalanságot, és főleg a bizalmatlanságot. Ahol nem kell félni megbántástól és kiábrándulástól....Ahol kétségbevonhatatlanok a gondolatai, ahol nem kell magyarázkodnia...Ahol jól el lehet bújni....

  De egyre gyakrabban érzi, valaminek történnie kell.... És mikor belátja az ember,  hogy tehetetlen, hiszen miért tenné ki magát önszántából újabb csalódásnak, hát összeszedve minden bátorságát segítségért fordul kedvelt jólmegmondó emberéhez.  Reméli, az ő férfi szemmel való rálátása, nyers modora, határozott kritikája segít megrepeszteni a burkot. A harmóniaburkot, az illúzió burkát, amivel körbevette önmagát.... Akkor is, ha fájni fog....Mert tudja, ez bizony fájni fog! 

    ...............Folyt. köv. ........