Figyelmes volt, kérés nélkül meglátta, mikor, hol tud segíteni. Mindenki örült, elégedett volt ...Vele együtt nevettünk a vicces mondatain....Később inkább csak rajta. - Nagyra nőtt gyerek! - mondtam felmentésként a viselkedésére. Bár éreztem, közel 40 évesen azért ez talán gyenge lábakon álló magyarázat.  Ma már csak esetleg egy félmosoly fut át az arcomon, a poénnak szánt beszólásain. Egyre inkább erőltetettnek, unalmasnak, és sajnos tapintatlannak érzem, érezzük a viselkedését. De még jópofát vágunk hozzá....Mindenki a másikra vár. Reméli, talán lesz valaki, aki szembesíti, nem jó úton jár.  A fiatal lendület, amivel átlép mindenféle határt, amit a nem, a kor, vagy épp a jóízlés felépít bennünk, kezd sokká válni. Pedig kár lenne a kezdeti szimpátiát veszni hagyni.... Gondolhatnánk, hogy az ő generációja ilyen, abban a hitben nőttek fel, hogy mindenki egyenrangú, és az őszinteség mindenekelőtt....De szerencsére a környezetemben sok példát látok, hogy fiatalon is lehet egyenrangú félként őszintének lenni, sőt viccesnek is, anélkül, hogy a másikban rossz érzést keltsünk... Csak egy kicsit gondolkodni kell... Nem szégyen az!