Olvasom a hírt a majdnem felnőtt gyerekről, aki úgy érezte, elege van az egészből... Nem tudok semmit a hátteréről, nem tudom szerelmi bánat, vagy a vizsgáktól való félelem miatt érezte ezt a legjobb, az egyetlen megoldásnak, de tévedett, ez biztos. Hiszen bármilyen megoldás jobb lett volna, minthogy egy 19 éves fiú megölje magát....És olvasom a hírt a nagymamáról, aki unokáját magához szorítva lépett a vonat elé....és sorolhatnám. Minden napra jut legalább egy hír, hogy valaki az ismeretlent választotta az ismert rossz helyett. Hétköznapi emberek, olyanok mint bármelyikünk. Küzdenek, akárcsak mi a nélkülözéssel, betegséggel,, szerelmi bánattal....majd egyszercsak történik valami, és feladják. Korántsem biztos, hogy a legnehezebb a legkilátástalanabb  helyzetben. De eljön a pillanat, amikor a mérleg nyelve kimozdul a rossz irányba.  De vajon mi mozdítja el? 

    Nem tudom van-e ember, akinek az életében nem jön el az az érzés, hogy nem bírja, nem akarja tovább... De szerencsére többnyire ez csak egy múló gondolat, és győz az élniakarás, a remény, hogy lesz ez még jobb. Józan ésszel átgondolva elhessegetjük a halál lehetőségét, bízva benne, hogy meg tudjuk oldani, legyen az bármilyen kilátástalan probléma. Vagy egyszerűen a szeretteinknek nem akarunk fájdalmat okozni. Mert valljuk be, azért ez is nagy visszatartó erő a halálugrástól. Hol tudatosan, hol tudatalatt, de ritkán születik döntés mérlegelés nélkül. És az esetek nagyrészében a mérleg nyelve az élet felé billen. Elég egy szépen induló nap, egy érdekesnek ígérkező program, egy baráti beszélgetés. Olykor elég egy feladat, amitől fontosnak érezzük magunkat, amit csak mi tudunk elég jól megoldani. Egy ölelés a gyerekünktől, vagy egy kedves mosoly akár egy idegentől. Van, hogy hétköznapi dolgok válnak sorsfordítóvá. És talán pont ilyen apró dolgok mozdítják ki a mérleg nyelvét a halál felé is. Egy rossz mondat, egy rosszul sikerült találkozó, egy fáradtan indult reggel, és a régóta labilis elme legyőzi a már csak halványan felsejlő életösztönt.

  Sokszor nagyon kevésen múlik. A fáradt léleknek már nincs ereje meggyőznie önmagát. A hetek hónapok óta zajló kiábrándult küzdelembe belefáradva, már nem talál motivációt. És megteszi...És a szerettei, az ismerősök és az idegenek is értetlenkednek: De hát miért? Nem látnak ésszerű magyarázatot. Talán észre sem vették, mekkora küzdelmet vívtak már hosszú ideje, hogy legyőzzék a kísértést. Talán észrevették, hogy valami nincs rendben, de elhessegették a gondolatát, a végzetes lépésnek, hisz kívülállóként nem látták , nem érezték a súlyát. Elég erősnek hitték, hogy majd megoldja.... mint eddig mindig. Sokkal okosabbnak hitték, sem hogy ilyesmit tegyen. Sokkal küzdőbbnek hitték, minthogy feladja... Tévedtek...A mérleg nyelve kimozdult, és pont ott, pont akkor senki nem volt, aki visszarántsa...

  Ennyin múlik egy élet?!  Nem, velünk ez nem történhet meg! - gondoljuk. Mi tudjuk miért érdemes, mi észrevesszük a szépet a mindennapokban. Mi nem adjuk fel, mi erősebbek, okosabbak vagyunk....- mondjuk és hisszük meggyőződéssel. Azért olykor-olykor ránk tör a félelem... Mi van ha tévedünk?!