Lassú, óvatos mozdulatokkal fejtette le a védőburkait. Félve nyújtotta sebzett lelkét a másik felé. Szeretett volna teljes hittel bízni benne, hogy jó kezekbe adja. Úgy érezte, nem bírna már ki több sérülést. Remélte, érezni fogja, hogyan kell bánnia vele. A szeretet, az egymásra figyelés, a boldogság halványan felsejlő reménye talán gyógyírként szolgál mindkettejüknek. Már-már kész volt újra bízni és hinni egy szebb jövőben, mikor ijedten megtorpant. Szíve szerint visszacsomagolta volna lelkét a biztonságot nyújtó burokba. De már késő volt. Érezte, ezt már nem úszná meg sérülés nélkül. Ha csak pillanatnyi időre is, de megérezte milyen szeretni és viszontszeretve lenni. Tudta, már semmi nem lenne ugyanolyan mint előtte. A biztonságos nyugalom már kevés lenne. Hiába torpant meg gyáván, vissza már nem fordulhatott. Innen már csak előre van út. Hogy az hová vezet, már oly' mindegy. Menni kell....Remélve, hogy az első megérzése nem volt tévedés... Remélve, hogy a burok nélküli lelke megerősödve újra tud bízni....S remélve, hogy idővel megjön a hit is...