Egyik bejegyzésem pár óra alatt többszázas olvasottságnál tart. Tudom, nem az írás minőségének szól ez a látogatottság, hanem Neki. A szomorú tény, hogy elment egy közülünk való ember. A  szomorúság, a gyász, az érthetetlenség szülte az érdeklődést. Szűkebb hazánk ötvenesei mind ismerték Attilát, régi idők Topis-át . Aki a 80-as években volt fiatal, mind emlékszik rá. Hogy is lehetne elfelejteni, hisz ugyanolyan maradt, mint akkor volt. Megmaradt a Hair-en felnőtt generációra jellemző egyszerű, megjátszásmentes embernek. Sokan szerettük....Hisz' olyan ritka a mai világunkban, hogy valaki anélkül szól pár kedves szót, hogy bármi érdeke fűződne hozzá. Ritka, hogy  valaki nem segítségkérés szándékával keresi meg az embert. Ritka, hogy nem kell a mondandója mögött megbúvó tartalmat keresni. Kimondta, amit gondol, még ha olykor megkérdőjelezhető, vagy épp sértő is volt az. Ő sem volt hibátlan.  De legalább őszintén, köntörfalazás nélkül mert véleményt mondani. Kevesen vagyunk így ezzel. 

  Sokan szerettük... Vajon tudta ezt? És mi vajon tudtuk, mit jelent számunkra? Vagy csak most, hogy már nincs több találkozás, beszélgetés, viccelődés, most döbbenünk rá, mennyi mindent adott nekünk? Sokunk mindennapját színezte be egy-egy kedves mondatával. Vagy csak odaszólt, odaintett széles mosolyával az utcán, és mindenki ment a dolgára. Része volt fiatalságunknak, és része lett felnőve a hétköznapjainknak. Vele találkozva időutazásban volt részünk. Visszarepültünk azokba az időkbe, mikor az emberek egyenrangúként álltak egymás mellett. Nem számított kinek mije van. Milyen ruhában jár, milyen autója van, mi a munkája. Csak az számított, milyen ember...Vágyunk vissza azokba az évekbe. Mert sokan nem találjuk itt a helyünket. Nem tudunk, nem akarunk lépést tartani a rossz felé változó világgal. Lélekben rockernek maradva harcolunk a mindennapok küzdelmeivel. Ő erős támaszként, hitet adó példaként állt mellettünk. Hogy nem muszáj beállni a sorba....És most elment. Döbbenten olvastuk a hírt. Hiszen olyan embernek láttuk, aki a jég hátán is megél, akit " agyon sem lehet ütni " . Ha vele ez megtörténhetett, akkor mi mire számíthatunk? Mindannyiunkban felmerül a gondolat, vajon melyikünk lesz a következő? ....Felfoghatatlan, hogy ennyi az emberi lét...  Generációnk méltatlanul korán, megállíthatatlanul fogyva tűnik a feledés homályába......Talán egy dolog adhat fájdalmas értelmet a megmásíthatatlannak. Halálával óriási pofont adva sokunknak, talán változtatunk. Talán rájövünk, nincs mire várni....Élni kell!!! Úgy igazán!!!  Boldogan, felszabadulva, nem törődve az elvárásokkal, kilépve a mókuskerékből....Bátran előre....Ő is ezt tenné...