Tanulni kellett volna! ... Halljuk kioktató magyarázatként a munkahelyen, ha szóba kerül kinek mennyi, és miért annyi a fizetése. A bérfeszültség szinte mindenhol jelen van, és talán jogos is az elvárás, ha az ember több fizetést akar, akkor tanuljon. Vagy legalábbis szerezzen egy papírt valahonnan. Mert már jóideje, főleg a közszférában, nem a tudáshoz, csak a végzettséghez kötik a béreket.... Persze mind tudjuk, hogy korántsem ilyen egyszerű a dolog. Sok tanult ember van munka nélkül, és sok tanulatlan él jómódban. És abba már ne is menjünk bele, hogy mire menne a tanult ember a tanulatlan kiszolgáló, kezük alá dolgozó, segítő emberek nélkül. Maradjunk annyiban, eléggé sántít ez a magyarázat.

   Rólam szerencsére lepereg ha ezt hallom. Egyrészt mert azon szerencsések közé tartozom, akit nem érdekel a pénz. Tényleg igaznak gondolom a mondást, mely szerint a pénz nem boldogít. Persze naiv sem vagyok már. Tudom, mennyi minden jót hozhatna ha más anyagi helyzetben élnék, de egész biztosan tudom, a boldogságom nem azon múlik. Mint ahogy a tanulatlanságomon sem. Persze sokkal jobb lenne ha olyan munkám lenne amit szeretek, és a munkahelyemre örömmel mennék be. De ha körülnézek, egy kezemen meg tudom számolni, hányan élvezik a munkájukat. Legtöbbjük rutinból végzi, nyoma sincs az elhivatottságnak. Pedig gondolom azért ezt a szakmát tanulták, mert ezt szerették volna. Persze nyilván van, akit a kedvezőbb fizetés motivált...Lelke rajta! :)

   Tanulni kellett volna... Nem kéne egyedül élni... Nem kellett volna három gyereket szülni...Sorolhatnám a sok okosságot, melyeket a szemembe, vagy épp a hátam mögött mondtak. A szomorú az, hogy többnyire komolyan is gondolják... De valahogy mégsem látom azt, hogy cserélnék velük. Hiába végzik azt a munkát, amiről a diplomájuk szól, hiába élnek szép nagy házban, házasságban, egy-két gyerekkel, vagy épp egyedül.... A tekintetükön nem látom a boldogságot, az elégedettséget. A sóhaj, amivel be-és kimennek az ajtón, egyértelműen mutatja, nem igazán boldogítja őket a munkájuk. Azt ugyan nem látom mekkora a mosoly az arcukon, amikor megkapják a fizetésüket. De remélem, hogy legalább azzal elégedettek! Ha már tanultak...