Végtelennek tűnő perceken át nézte, ahogy az ablak mellett állva figyeli a poros utcai forgatagot. Szerette volna tudni, vajon mi jár a fejében? Legszívesebben odamenne hozzá, s átölelné....

   De csak áll lecövekelve a szoba másik végén, képtelen megmozdulni. Pedig SZÍVE szerint a fülébe súgná: - Fogd meg a kezem...és még ne ereszd el! Fogd meg a kezem, és vezess át a zűrzavaron!  Hozd ki belőlem a legjobbat! Fogd meg a kezem, és segíts lebontani a falaimat! Legalább még egy kicsit had' érezzem, milyen lehettem volna... Fogd meg a kezem, és emelj fel a felhők fölé, hogy érezzem, a napsütést! Ébressz új és újabb gondolatokat bennem! Fogd meg a kezem, hogy erőt gyűjtsek a borongós napokra... Tarts tükröt elém, hogy úgy lássam magam, ahogy csak veled láthatom....Szeretne mellé állni, de nem mozdul...

   Csak áll ott bizonytalanul, pedig az ESZE sürgetné. Küldi, hogy lépjen mellé, és súgja a fülébe: - Fogd meg a kezem....utoljára. Aztán engedd el, addig, amíg lehet. Addig, amíg még nem fáj annyira a zuhanás. Mielőtt meglátnám a felhők mögötti napot.  Amíg nem ébresztesz új és újabb érzéseket bennem. Engedd el azelőtt, hogy megtudnám, milyen lehetnék melletted...Engedd el addig, míg a szemed tükrében nem kezdem szebbnek, jobbnak látni magam. Engedd el most....De képtelen  megmozdulni....

   Csak áll ott némán, mozdulatlanul, és várja, hogy a férfi odalépjen mellé...... és reméli, tudni fogja mit mondjon....