De miről? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel, mikor meghallottam a jobbító szándékú megjegyzést, hogy írjak valami másról . Szeretnék én a kedvében járni, de tanácstalan vagyok. Mi másról írhatnék, mint ami bennem van? Mindig is az emberek inspiráltak. Őket figyelve, helyzeteket átélve jöttek a gondolatok. Valami elindított egy érzést, ami óriásira dagadva itt kötött ki a "lapon". Igen, mindig az emberek késztettek írásra. Talán sokszor önmagam ismételgetem, de visszaolvasva a régi bejegyzéseket legalább én és más is láthatja mi az amiről stabil, és mi az amiről változó, változtatható a véleményem.

   Írnék én másról, csak tudnám, miről?! Hisz' mi másról írhatnék mint ami megérint? Jöjjön az szeretetből, ...

  Messziről látta, ahogy próbál visszajutni az aszfaltra. Kerekesszékének kereke lecsúszva a virágágyásba, többszöri próbálkozásra sem engedelmeskedett. Figyelte az arcát, azt gondolta dühöt, csalódottságot, segítségkérést fog látni a szemében. De nem... Csak a beletörődést, a közönyt látta. Majd lesz valahogy- gondolhatta, hiszen jó ideje már csak erre tud gondolni. Jóindulatot és megértést már régóta nem vár senkitől. Magára hagyva próbált újra és újra visszatérni a járható útra, de egyedül nem ment.  Sokan eltekertek mellette, talán fel sem tűnt nekik, hogy bajban van. Talán észre sem vették, hisz piszkos, szegényes ruhája, ápolatlan külseje és illata már ösztönös ellenállást vált ki az emberből. Nem akarják ...

  - Ha valami nem úgy van, ahogy akarod, továbbállsz.... - csengett sokadjára a fülében a megemészthetetlen mondat. Nem számított rá, hogy valaki, aki ismeri, megkérdőjelezi a döntései átgondoltságát. Hiszen sosem döntött könnyen, elkapkodva pláne nem. Hosszas vívódás előzte meg , és inkább a nehezebb utat választotta.  Vagyis kívülálló szemében a nehezebbnek tűnőt. Hiszen sokszor bennragadni a megszokottban tűnhet könnyebbnek, mint kilépni a bizonytalanságba. Igen, sokan ezt tartják normálisnak. Kitartani a választott mellett, akkor is ha örömtelen már, akkor is ha beleroppan. 

 Talán ő is ilyen lett volna, ha nem látta volna napról- napra tönkremenni az anyját. Ha nem látta volna darabjaira hullani mindannyiuk lelkét a nagy ...

   Nem kaphatunk meg mindent....Tudjuk ezt jól, és felnőttként igyekszünk megfelelő higgadtsággal kezelni ezt a tényt. Nem mindig könnyű, mert az érzés amit valami vagy valaki hiánya okoz, nem lesz kevésbé rossz a tudattól, hogy ilyen az élet. Hiába is mondogatjuk, hogy az Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz, valamiért hajlunk azt gondolni, hogy valami hiba csúszik időnként az arányokba. Más életében többnek érezzük a "kapást", míg a sajátunkban inkább az elvétel felé billen a mérleg nyelve. Pedig lehet, pont amiről azt gondoljuk, hogy nem kapjuk meg, az pont az "adás" kategória, mert Ő odafönt nagyon is tisztában van azzal, hogy nem mindig tenne boldoggá, ha megkapnánk amire vágyunk. Talán pont azzal tesz jót, ha elérhetetlenné ...

  Jó úton vagyok... Egyre többször érzem a nyugalmat. Azt, ami nagyon mélyen járja át a lelkem. Ugyan a felszínen még meg-megcsillan az idegesség, a düh, a megfelelni akarás és a csalódottság érzése, de egyre gyakrabban érzem szabadnak a lelkem. Nem tudom,a megélt évek jutalma ez a nyugalom, vagy annak kárpótlása, hogy megszűntem gyereknek lenni, de egyre biztosabban érzem, és élvezem, hogy ráleltem a titokra. Saját lelkibékém titkára...

   Már értem, miért kezelem olyan természetesen az embereket, a velük, a világgal való viszonyomat. Mert nincs bennem elvárás. Elfogadom őket, a helyzetet olyannak amilyen. Nem akarom, hogy mindenki szeressen, és én sem akarok mindenkit szeretni. S legfőképp, nem akarom, hogy bárki megváltozzon ...

    Félig lehunyt szemmel, lelassult mozdulatokkal matatott a konyhában. Végre megérezte a várva várt kávéillatot. Jó nagy adagot öntött a csészéjébe, majd belekortyolva, az édes-kesernyés italtól remélte, hogy észheztér a reggeli kábultságból. Érezte ahogy a kávé frissítő ereje átjárja a testét és a vérerek útján eljut az agyáig. Szerette ezt a pár percet ...Amikor még csendes minden, nem kell rohanni. Szép komótosan kavargatva elmélázhat magában. Az álomfoszlányok eltűnnek a felejtés leple mögött, a gondolatai egyre frissebbek lesznek. 

....Elmosolyodott....Egy pillanat volt az egész. Ilyen lehet mikor az ember előtt, élete utolsó percében lepereg a "film". Kávéját kavargatva maga előtt látta pár hét közös ...

  Riadtan húzta vissza a lábát a vízből. - Jaj, ez nagyon hideg! - rázkódott meg csalódottan. De nem adta fel. Lépcsőfokról lépcsőfokra haladva barátkozott a Balatonnal. Mikor az utolsó lépcső is elfogyott, pipiskedve próbált beljebb menni. Nagyon lassan, araszolva, óvatosan locsolgatta magát a hideg vízzel, míg végre bele mert mártózni. Egy pillanat hidegrázás után már átadta magát a kellemesen simogató élménynek, ahogy a forróságban enyhülést hozott a pár perce még ijesztően hideg víz..... Épp elmélázva tekintett a messzeségbe, mikor harsány nevetésre figyelt fel. Fiatal társaság szaladt a parton és ugrott be a tóba, mit sem törődve a hideggel, a veszéllyel és a strandolók véleményével. Önfeledten lubickoltak a fodrozó ...

   Aki valaha átélte milyen alárendeltként élni egy kapcsolatban, az ha végre kiszabadul ebből a rabságból, nem szívesen mond le újra a szabadságáról. Még akkor sem, ha úgy érzi, már nem ugyanaz az ember, már megerősödve biztos nem hagyná, hogy bárki is rátelepedjen, és irányítsa. De mikor megszeretünk valakit, hajlamosak vagyunk az ő örömét, elégedettségét a magunké elé helyezni. Önként megyünk bele egy kiszolgáló szerepbe, ami nem is okoz gondot addig, amíg boldogok vagyunk. Csak ha már elmúlik a lázas állapot, akkor kapunk a fejünkhöz, hogy hoppá....Már megint saját hülyeségünk áldozatává váltunk. És megint harcolunk a szabadságunkért....S mikor végre visszaszereztük, újra megfogadjuk, soha többé nem engedjük el.

...

   Ma volt a nagy nap. A sztrájké....Ennyi kockás inges ember még sosem volt a munkahelyemen. Egy iskolában dolgozom, egyszerű, kétkezi munkát végezve. Én is kockásban mentem, nem mintha minden pontjával azonosulnék a követeléseknek, de állítólag értem is szól ez az egész....Na nem mintha elhinném egy percig is, de szolidáris vagyok a gyerekeimért, és ha egy gyermekbarát oktatásért folyna a sztrájk, még sztrájkolnék is. De így többedmagammal csak szép csendben, kockásba öltözve tettük a dolgunkat. Néztük, ahogy páran sztrájkolnak, és hogy közben nem történik semmi....Kívülállóként és részeseként is úgy tűnt, minden folyt a szokott medrében. Ugyan kevesebb tanulóval, hiszen sokan nem jöttek az előre beharangozott ...

  - Nem megyek be, köszönöm! - mondta sokadjára. A százszor elhangzott mondat lassan új értelmet nyert. A munkahelyi mosoly megtelt élettel. A mindennapok rutinfeladata izgatott várakozássá változott. Maga sem értette mi történt. A megszokott arc megtelt kíváncsisággal. A kedves tekintet vággyal. Minden nap egyre izgatottabb várakozással telt. Kialakult egy kép. Egy férfiról... "A" FÉRFI-ról. Aki érdeklődő, figyelmes, intelligens, tisztességes. Aki a higgadt külső mögött egy szenvedéllyel teli, érzékeny, parázsból tüzet lobbantó férfi. Aki mellett állva vibrál a levegő, akinek a tekintetében elveszve megáll az idő. Egyre többet akart tudni róla. de ott motoszkált a kisördög, valami tuti nem stimmel, ennyire nem passzolhat minden.

...

   Már megint....Vagyis inkább még mindig....Hiába telt el újabb 3 év, semmivel sem jutottam közelebb a válaszhoz...Marad az egyszerű kis margaréta...Mert van, ami/aki nem változik...

 ........ 46 SZÁL MARGARÉTA............

   Nem először teszem fel a kérdést, vajon mi a jobb, az azonosság vagy az ellentét? Mi tartja tovább életben az érdeklődést, a hasonlóság vagy a másság? Mikor érzi az ember jobban magát? Ha bent maradhat a komfortzónájában, vagy ha új kihívásokkal találkozik? Persze mindannyian mások vagyunk, nyilván mindenkinek más a jó, lehetetlen egyértelmű választ kapni. Hisz' még önmagam számára sem találtam meg.

   Mikor virágkötészetet tanultam, úgy tűnt, talán közelebb jutok a válaszhoz. Azt mondták, ...

   Olyan úgysem lesz aki tökéletes... - hallotta sokadjára. És igazat adott nekik.- Hiszen hány olyan találkozást remélhet az ember, ahol első pillanatban érzi a feltétel nélküli elfogadást. amikor még semmit sem tud a másikról, és mégis tudja?... Azt hiszem, az ilyen nagyon ritka. És most nem a szerelem első látásra érzésre gondolok. Az azért megtörténhet párszor, és remélem meg is fog majd egyszer. De olyankor többnyire azért látszódnak  a tökéletlenség jelei, csak elhessegetjük a gondolatot. És jó is az úgy...Hiszen miért is kellene hibákat, kifogásokat keresni egy kapcsolat kezdetekor?  Persze lehet várni míg rátalál az ember a duálpárjára, de többnyire megelégszünk a majdnem tökéletessel. Ettől még működhet a ...

   Hülye picsa! ...Csodálkozik, hogy egyedül van?! - hördült fel a férfiak zöme az előző poszt után. ( Már ha olvasták volna :))) )  Meg kell nyugtassam őket, nem csodálkozom. Tudom, hogy én is nagyban tehetek arról, hogy egyedül vagyok.

   De... Úgy érzem, az elmúlt pár hónapban sokat tettem azért, hogy ne rajtam múljon. Mikor azt mondták, ne írjak a blogban, mert keménynek látnak, és elijesztem a férfiakat az okoskodásommal...Voltak kétségeim, de nem írtam. Mikor azt mondták legyek nyitott, az lettem. Bízzak jobban az emberekben, megtettem....Ismerkedjek a neten, mert az a jövő....minden ellenállásomat legyűrve megpróbáltam. Senki nem mondhatja, hogy nem tettem meg mindent....Na, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, szép nagy ...

   Az elmúlt év egyik, talán legnagyobb tanulsága számomra, hogy a férfiak ereje fordítottan arányos a kilóiknak számával! Jó-jó, lehet nem fordított, hiszen nem találkoztam egy ( vékony ) erős férfival sem, de az tuti, hogy nincs arányban vele.

     Pedig mennyire vágytam rá...Csak egy, egyetlen férfit szerettem volna ha elém küld az ég. Sejtettem én, hogy nem túl kicsi ez a vágy, de reméltem, valahol a világban csak van egy ember.. Egy férfi, aki elég erős ahhoz, hogy ne kelljen hazugságokkal kompenzálnia megcsappant férfiasságát. Aki nem sírni akar megtanítani, hanem végre megnevettet. Aki hisz abban, hogy lehet szépnek látni a világot, ha az ember jól érzi magát benne. Akit nem ijeszt meg egy fal, ami a látszat ellenére nem is ...

   Tudod még milyen a sötét éjszakai csendben a plafont bámulni órákon keresztül?...S milyen mikor a gyomrod minden telefoncsörgésre összerándul és remegő kézzel veszed elő a telefont? ...S mikor látod, nem ő hív, csalódottan zuhansz a mélybe?.....

   Tudod még milyen hosszú perceken át merengve nézni a semmibe? ...És ha szólnak hozzád, értetlenül bámulni, mit is kérdeztek?...

   Tudod még milyen szabadjára engedve a fantáziád magasan szállni a felhők felett? ...És azt, mikor zuhanórepülésben zuhansz lefele, és látod magad ahogy becsapódsz a földbe?....

   Tudod még milyen mikor rázárod az érzéseidre a kulcsot, és messzire hajítva reméled megszabadultál tőlük?....És mikor kétségbeesetten keresed, mert ...

  Már rég várt az alkalomra, hogy átmenjen rajta. Végre eljött az idő... Ráérősen ballagott, szerette volna minden pillanatát emlékezetébe vésnie az első sétának. Messziről  is látszott, hogy a kisváros igen látványos híddal büszkélkedhet. Ahogy baktatott felfelé az egyre meredekebb emelkedőn, szíve a torkában dobogott. Foghatná a közel 50 éves szívére, ami már azért nem annyira szereti a kaptatókat, de nagyban közrejátszott az izgalom is. Régóta nem járt erre. Ha csak tehette, elkerülte a környéket, mert a felszakadó gyerekkori emlékek még mindig fájdalommal telepedtek a lelkére.

    Megállt egy pillanatra....Csodálatos látvány volt, ahogy a lágyan ívelő híd elvész a sűrű ködben. Mintha valahová a felhők közé ...

    Mindenki tehetséges valamiben. Aztán, hogy elég-e egy élet ahhoz, hogy kiderüljön miben, az már más kérdés. Nagy szerencse, ha valaki idejében közelébe kerül ahhoz, amiben az átlagnál több van benne. De ez még korántsem elég ahhoz, hogy ez a tehetség kibontakozhasson. 

   Ha az iskolámban nem indul zeneiskolai előkészítő, akkor szinte biztos, hogy közelébe sem kerülök a zongorának. Átlag család gyerekeként biztos nem merült volna fel a szüleimben, hogy zongorázni taníttassanak. De a sors tálcán kínálta elébük a lehetőséget, és éltek vele. Csak hát közbeszólt a kamaszkori dac, vagy épp a lustaság, és a felsejlő tehetség elég hamar megrekedt a siker felé vezető úton. Máig emlékszem a tanárom haragjára, amiért ...

   Vágyakozva nézte, ahogy nyelvüket elharapva az izgalomtól, próbálják időre tálalni az ételt. Csodálta azt a szenvedélyt ahogy hozzáfognak a sütéshez,főzéshez. Ahogy kattog az agyuk, hogyan lehetne a legharmonikusabb ízeket összehozni az adott alapanyagokból.  Ahogy számára ismeretlen ételeket főznek, ismeretlen fűszereket, trükköket bevetve, hogy elkápráztassák a Konyhafőnök zsűrijét és persze őt. Pedig ő is jól főz... Azt mondják... Bár önmaga szerint csak úgy, mint asszonyok többsége. Házias ételeket, otthonról hozott ízekkel. Olykor kissé unottan, de minden ellenérzés nélkül. Több mint 30 év alatt már beleivódott az életébe, rutinosan, különösebb gond nélkül nyúlt a fakanálhoz nap mint nap....Pont úgy, mint az ...

 Nem érem be kevesebbel! - tökélte el, mikor hagyta magát rábeszélni a netes ismerkedésre. Hát, csődöt is mondott a próbálkozás! A tiszavirág életű kapcsolatban mindvégig benne maradt az érzés, hogy nem úgy bánnak vele, nem olyan az érdeklődés és a figyelem, mint egy szemtől-szembe való találkozásnál. Persze lehet, hogy csalóka a megállapítás, hisz talán akkor is pont ennyire beleszartak volna a kapcsolatba, ha nem a neten ismerik meg, hanem valahol a kisboltban a  zöldséges pultnál.

    De akkor sem... akkor sem hajlandó beérni az ilyen hozzáállással. Hogy akkor ne is próbálkozzon? Ő is erre a megállapításra jutott. De azért nem hagyta nyugodni a kérdés: Vajon hol a hiba? Ennyire megváltozott a világ azóta amikor utoljára ...

   Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, de már el is tekert mellette a bicajával. Épp annyi ideje volt, hogy visszamosolyogjon rá. Meglepte, hogy a férfi rámosolygott. Nem ez volt az első találkozásuk. Pár nappal ezelőtt már összefutottak egy kereszteződésben. Egyből belevésődött a férfi tekintete a szívébe, de nem gondolta, hogy valaha látja még. Aztán tegnap újra látta, és ma megint. Amennyire örült ennek a találkozásnak, annyira el is szomorodott....Már megint...- gondolta csalódottan.

  Nem is olyan rég, az első indulat lendületével nyúlt volna a toll után, hogy megírja...De most csak nézte az üres papírt, majd a jól ismert cinikus mosollyal a szája sarkában összegyűrte. 

  Nem, már nem akarta megmagyarázni....

  Maga is elcsodálkozott ezen, vajon mi változott?

  Talán már megunta, hogy nem értik...Talán már nem olyan fontos neki, hogy jól értsék...Talán csak megtanulta hogy okos enged...Talán csak belefáradt, kiégett, vagy már nem érdekli....Nem tudta....De nagyon megnyugtató volt az érzés, hogy túllépve az első indulaton, megnyugodva gondolt arra, hogy végre megszületett a meg nem írt levél, és jól érzi magát!... Végre tiszta lappal zárhatta a napot...

  - Miért nem adsz neki egy esélyt? - kérdezték értetlenül. - Mert nem akarom. - szólt az egyszerű válasz. És tényleg ennyi az oka. Már nem akar esélyt adni csak azért, mert őt akarják. 

   Hosszú ideje kitart a döntése mellett, hogy csak akkor megy bele egy kapcsolatba, ha majd egymást akarják. Ha majd érzi....Hát egyedül is van jó ideje! A sors gonosz játéka, hogy jó ideje nem talál viszonzásra a nagy " akarat " . :)))  

   Hát, igen....Talán át kellene értékelje.... Talán esélyt kellene adnia....Talán lejjebb kellene tenni azt a lécet, és hagynia kellene magát meggyőzni....szeretni...kényeztetni...  Talán... És utána? 

   Talán idővel, az igaznak hangzó szép szavaktól megenyhült szíve, viszonozná az ...

   A násznép magára öltve legszebb ruháját, lelkét is ünneplőbe öltöztetve lépett be a templom ajtaján. Kint hagyva a gondokat adták át magukat a pillanatnak. A boldogság, ami az ifjú párból sugárzott, mindenki szívét kellemes melegséggel töltötte el. Felidéződtek szebb idők emlékei, mindenkiben újraéledt a mára már kissé megkopott remény. Ahogy nézték a fiatal párt, ők is boldogan, vágyakozva, új tervekkel teli néztek a jövőbe. Bármi elérhetőnek, megvalósíthatónak tűnt. Minden olyan tiszta volt, még nem szennyezte sötét folt az útjukat. Ott álltak új életük küszöbén, erős hittel, hogy megvalósíthatják legszebb álmaikat. beteljesedhet minden vágyuk...Minden csakis rajtuk múlik...

  ...Becsukta a ...

   Éles vonatkürt törte meg a meghitt, csendes karácsonyi vacsorát. Az embereken végigfutott a jeges borzongás, majd sorra vették szeretteiket, és elhessegetve minden rossz érzésüket, folytatták az ünnepi lakmározást. 

   Csak egy fiatal lány lelke nem tudott megnyugodni. Érezte, hogy baj van. Egy pillanat elég volt, hogy megértse az alig pár perce hallgatott dalt, értelmet kapjon a pár nappal ezelőtti üzenet, megértse az utóbbi hetek fáradt pillantásait. A remény hajszálvékony sugarába kapaszkodva, eszeveszetten rohant hozzá, hogy rémült szíve megnyugodjon az ölelésében. Rohant, hogy elmondja mennyire szereti, és szüksége van rá, nem hagyhatja itt.... Rohant.....de elkésett. 

   Rohangáló árnyak között, mozdulatlanul ...

   A karácsonyfa fényei alatt kemény csata zajlott. A Star Wars legoemberek hosszú küzdelme a jók győzelmével ért véget. - Persze, hogy a jók győztek, hiszen ők többen vannak! - mondta a kisfiam a gyerekek tiszta lelkű őszinteségével.

   Számomra az idei karácsony legfontosabb mondata: A jók többen vannak!  Bár a mi lelkünk ugyan már kevésbé  tiszta és őszinte, de ezt a pár napot, mi felnőttek is megpróbáljuk nyitott szívvel, egymásra figyeléssel, szeretettel átélni. A töltöttkáposztán, a zserbón és az ajándékozáson túl talán erre vágyunk, ezért várjuk leginkább a karácsonyt. Hogy pár napra, pár órára újra átéljük a gyerekek őszinte örömét, a feltétel nélküli szeretetet, a hitet abban, hogy a jók többen ...

  Sok-sok évnyi munkám jól megérdemelt jutalmaként, egy napig gazdagnak érezhettem magam. Azzal a jóleső érzéssel indultam el vásárolni, hogy bármit megvehetek amit szeretnék, s most nem kell néznem az árát sem...mert megérdemlem! :)))  Persze nem fizethetek be egy világkörüli útra, és autót sem vehetek, talán még egy igazán jó bicajt sem, de önmagamhoz képest jelentősen megnőttek a lehetőségeim. Határozott elképzeléssel, bár a változtatás jogát fenntartva, optimistán vágtam bele a shoppingolásba. A zsebemben megbúvó összeg kellő magabiztosságot kölcsönzött, így az eddig messziről elkerült üzletekbe is benéztem. Nem tudom látszott-e rajtam a pillanatnyi "gazdagságom" , vagy ugyanúgy mint a Micsoda nőben, szívük szerint ...

   - Itt már mindenki megbolondult?! - sóhajtott fel értetlenül. Hetek óta erősödik benne az érzés, valami nagyon nincs rendjén. Sorra botlik olyan helyzetekbe, amik megerősítik abban, hogy idegenként áll ebben a világban. De mindenki nem lehet hülye?! - merült fel benne a kétség. - Biztos velem van a baj... 

    Állni látszott az idő, ahogy eltompult aggyal próbált választ találni a kérdéseire. Csak az esőcseppek ritmusos kopogása jelezte az idő múlását. Apró darabkákra szedte az elmúlt hetek történéseit, így próbálta megfejteni, mi lehet a baj. Bevillant a kép, ahogy harsány örömködéssel asszisztáltak az emberek a fontoskodó sz..kavaráshoz. Szerette volna hinni, hogy a naivságuk nem engedte, hogy meglássák a ...

   Szomorú együttérzéssel olvassuk a hírt a fiatal nőről, aki kemény harcot vívott a rákkal, de legyőzetett. Hosszan magunkban hordjuk a döbbenet, a sajnálat és a félelem érzését. Mindennél világosabban tudjuk:  El kell mennünk rákszűrésre!!!  

...Majd a jövőhéten....Majd a következő hónapban....Majd ha szabadságon leszek...S észre sem vesszük, hogy hónapok, évek telnek el halogatással. Ostoba struccként, homokba dugott fejjel kapaszkodunk a reménybe, velünk nem történhet meg! Annyi dolgunk van még a világban, nincs időnk betegnek lenni! Különben sem tudjuk most megoldani. Mi lenne ha kiderülne, baj van?...Mi lenne a munkánkkal, a gyerekkel? Ki főzne rá, ki vinné iskolába? - soroljuk a kifogásokat. Miközben tudjuk, ...

   Mikor látom a fiatalok lelkesedését, őszinte, naiv rácsodálkozását a világra, a hitét abban, hogy ők bármit elérhetnek ha igazán akarják, elmosolyodom. Még emlékszem azokra az időkre mikor én is azt gondoltam, más leszek mint azok akik megelégszenek az egyszerű hétköznapi élettel. Én igenis az oly divatos kifejezéssel élve "megvalósítom önmagam", nyomot hagyok majd a világban! - mondtam eltökélten. Hittem, ha az ember pozitívan áll a dolgokhoz, mindenben megtalálja a szépet. Hittem az emberi jóságban, abban, hogy a szeretet mindig viszonzásra talál, s ha becsülettel tesszük a dolgunkat az meghozza gyümölcsét. ( Még várom :) )

  Emlékszem azokra az időkre mikor idézetek, bölcsességek hatása alatt voltam. Kerestem, kutattam ...

   Huuh, mennyire nem szeretem ezt a mondatot! És nem csak azért, mert a férfiak körében ez a mondat vezeti  a  legnépszerűbb szakítós szövegek listáját. ( Többnyire igazuk van :-)  ) Úgy általában dühít, mikor ezt hallom....Jobbat érdemelsz! ...Jobb társat, jobb bánásmódot, jobb életet, stb. Tudom én, hogy többnyire jószándékkal mondják, és van, hogy tényleg őszintén azt gondolják, úgy érzik, hogy a másik valamiért nem azt kapja, amit érdemelne. De vajon van valaki, aki nem érdemelne jobb, boldogabb életet? Nem járna mindenkinek gondtalan élet, szép lakás, időnként egy-egy nyaralás, megértő társ és viszonzott szerelem? 

   Nem szeretem ezt a mondatot....Mert hiába érdemelnénk jobbat, azon kívül, hogy sopánkodhatunk a ...

    Gyerekként mindig csodáltam a körhintában ülőket. Tetszett a hangos kacagásuk, jó volt látni ahogy élvezik a repülést a magasban. Alig vártam, hogy én is olyan nagy legyek, hogy felülhessek rá. Nagylányként összeszedve minden bátorságom felültem egy ringlispílre, de a várt felszabadult kacaj és a szárny nélküli repülés csodálatos érzése elmaradt. Inkább a félelem, a gyomorgörcs jellemezte azt a pár percet amit a szélsebesen forgó hintán töltöttem.

   Sajnos van, hogy mikor egy nagyon vágyott dolgot megkapunk, csalódni fogunk az élményben. Emlékszem még azokra az időkre mikor kisgyerekként nagyon vágytam a felnőtt életre. Arra, hogy magam dönthessek az életemről, ne kelljen más akarata szerint élnem. Ne legyek másra ...

   Ragyogó napsütésben, városunk forgalmas kereszteződésében többen kaptuk fel a fejünket, mikor egy igen mutatós autó, a fékcsikorgását is túlharsogó lüktető zenével törte meg a délutáni csendet. Nem lehetett nem észrevenni a korosodó férfi elégedettségét, hogy minden tekintet rá szegeződik. Beleolvadva bőr ülésébe, elegánsnak gondolt mozdulattal pöckölte el a cigarettavéget az út közepére. Szoláriumbarna könyökét tovább süttette a napon, míg ujjai a kocsi ajtaján táncolva követték a dübörgő zene ritmusát. Pásztázó tekintete alaposan végigjárta a várakozó tömeget, mígnem széles mosollyal az arcán le nem ragadt egy fiatal lány melleinél. A lány zavart mosollyal viszonozta a megkülönböztető figyelmet, majd ...

    "Azzal a kéréssel fordulok...." - Hányszor megfogalmaztam már....Aztán nem volt merszem megírni. Pedig nagyon vágytam rá! Sokszor eljátszottam gondolatban, hogyan vágnám elé...Hogyan mennék ki az ajtón, fellélegezve, megszabadulva a mázsás kővé dagadt dühömtől és sérelmemtől,.. De mindig jött egy új nap, s valahogy kibírtam...Majd a következőt is....És eltelt sok év. 

   Tudom, sokan ismerjük az érzést. Sokféle oka van amiért elgondolkodunk a felmondáson. Sokféleképp lehet megutáltatni egy munkahelyet, megalázni egy embert, rosszérzést kelteni benne. Van, mikor apró dolgon kapjuk fel a  vizet, s van amikor örök nyomot hagyó sérelem ér bennünket. De a kényszer, a kiszolgáltatottság rákényszerít bennünket az ...

   Izgatottan lépett be a sejtelmes félhomályba. A félelem és a kíváncsiság vegyes érzésével várta a következő csodát. Az Elvarázsolt kastély ámulatbaejtő, vagy épp rémisztő termei után a tükrök birodalma tárult elé. Nagyon meglepődött mikor meglátta felismerhetetlenségig eltorzult önmagát. De a rémület hamar átváltozott hangos kacagássá, mikor rájött, hogy amit lát, csak a tréfáskedvű görbetükör műve.

  Sajnos az Elvarázsolt kastély már csak az emlékeinkben él. Ám a görbetükrökkel újra és újra szembetaláljuk magunkat. Legtöbbször ugyan csak a fejünkben él a torz kép, de az élmény kísértetiesen hasonlít a valósághoz. Csak már ritkán van kedvünk nevetni a látottakon.

   40 év elteltével már ...

   Nagyon féltem! Nem tudtam mi vár rá, s mi vár rám. Az óvodai évek elég kemények voltak. A legfontosabb tanulsága az volt annak a pár évnek, hogy nagyon fontos az elfogadás. Szinte minden azon múlik. Egy érzékeny lelkű kisgyermeknek még fontosabb. Az egész kapcsolatát meghatározza az emberekkel, a világgal. Nem volt könnyű időszak, sem a kisfiam, sem a család életében. Volt, hogy közel álltam ahhoz, hogy feladjam. Így visszagondolva már alig hiszem el, hogy olyan mélypontjai is voltak annak az időszaknak, annyi minden megváltozott. Hálás vagyok az égieknek, hogy adtak elég erőt a folytatáshoz, és hitet a magam igazában, abban, hogy én ismerem igazán a kisfiamat, és nem csak anyai elfogultság az, hogy látom benne azt a sok értéket, azt ...

    Görnyedt háttal állt az asztal mellett. Az összeaszott kezén az erek megduzzadtak mire megdagasztotta a tésztát. A kemencében parázsló hamu csak arra várt, hogy az apróra szaggatott pogácsák aranysárgára süljenek benne. Az asszony minden tudását, és minden szeretetét belegyúrta a tésztába, s közben azon töprengett, mit is tehetne még a tarisznyába. Nem volt módos ember, így tudta, a legtöbb amit adhat a gyermekének a hosszú útra, egy jótanács. Valami, ami segít neki eligazodni az életben.

    De nem tudta mi az amit még nem mondott el. Hisz amit tudott az életről, mindent igyekezett átadni neki. Lehet nem szavakkal, de hitte, az élete, a példa amit a gyermeke elé tárt, elég lesz, hogy megállja helyét a világban. Vagy azért ...

   Messziről észrevettem őket, boldog, összetartó családként ültek a kávézó teraszán. Már több mint 20 éve lehetnek házasok, velük volt kiskamasz fiuk is. Belemerülve néztek valamit az egyikük telefonján. Jó volt látni őket.... 

   Ismertem őket már akkor is, amikor megismerkedtek. Tudtam a férfi kisebb-nagyobb botlásairól....Mint ahogy a város nagyrésze is tudott....Népszerű volt. Sikeres, vonzó, jómódú....és hát...tudott élni!. Tudta ezt a lány is, nem lehet, hogy nem látta....Annyira vak nem lehet még egy szerelmes nő sem! Nem is értettem, miért tűri...Gondolhatnám, hogy annyira szerette....Gondolhatnám, hogy a pénz, a jólét ért neki annyit, hogy félrenézzen ha szükséges. Gondolhatnám, hogy reménykedett, idővel majd ...

  Úgy alakult, hogy 10 békés, itthon töltött nap után, pár órára be kellett mennem a munkahelyemre. Nem volt különösebben ellenemre, gondoltam, még jó is lesz találkozni pár emberrel. Persze nem hagyhattam figyelmen kívül a többieket sem, de minden ellenére, ha nem is a legnagyobb lelkesedéssel, de nyugodtan indultam el. Na, ez a nyugalom kb. a bejárat megpillantásáig tartott. 

   Erőt vettem magamon, és megpróbáltam pozitívan hozzáállni a dologhoz: Csak pár munka nélkül eltöltött óra, utána folytatódhat a szabadság, ráadásul egy jónak ígérkező ebéd vár rám, igazán nincs miért stresszelnem. Ment is egész addig, amíg az első beszólás el nem hangzott. Nem, nem hozzám szólt, nem is rólam, de egy pillanat alatt ...

  Minden szem rá szegeződött. Bizonytalan léptekkel lépett be a terembe, megszakítva az ünnepséget. Görcsösen kapaszkodva a táskájába, próbált észrevétlen maradni. Leült a legközelebbi üresen maradt székre, remegő kezeivel próbálta ráncba szedni összekuszálódott, ritkuló hajfürtjeit. Nem sok sikerrel. Csapzott külseje eltüntetéséhez kevés volt pár simító mozdulat. Lesütött szemmel várta, hogy folytatódjon a műsor. Nem akarta látni az emberek szemében a megvetést. Jól ismerte már azokat a tekinteteket! Rég nem várt megértést, sem sajnálkozást. Csak hagyják békén!

    " Orgona ága, barackfa virága..." - csendült fel a jól ismert ének. Az aprócska kislány az első sor szélén állva, le sem vette a szemét róla. ...