Hülye picsa! ...Csodálkozik, hogy egyedül van?! - hördült fel a férfiak zöme az előző poszt után. ( Már ha olvasták volna :))) )  Meg kell nyugtassam őket, nem csodálkozom. Tudom, hogy én is nagyban tehetek arról, hogy egyedül vagyok.

   De... Úgy érzem, az elmúlt pár hónapban sokat tettem azért, hogy ne rajtam múljon. Mikor azt mondták, ne írjak a blogban, mert keménynek látnak, és elijesztem a férfiakat az okoskodásommal...Voltak kétségeim, de nem írtam. Mikor azt mondták legyek nyitott, az lettem. Bízzak jobban az emberekben, megtettem....Ismerkedjek a neten, mert az a jövő....minden ellenállásomat legyűrve megpróbáltam. Senki nem mondhatja, hogy nem tettem meg mindent....Na, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, szép nagy ...

   Az elmúlt év egyik, talán legnagyobb tanulsága számomra, hogy a férfiak ereje fordítottan arányos a kilóiknak számával! Jó-jó, lehet nem fordított, hiszen nem találkoztam egy ( vékony ) erős férfival sem, de az tuti, hogy nincs arányban vele.

     Pedig mennyire vágytam rá...Csak egy, egyetlen férfit szerettem volna ha elém küld az ég. Sejtettem én, hogy nem túl kicsi ez a vágy, de reméltem, valahol a világban csak van egy ember.. Egy férfi, aki elég erős ahhoz, hogy ne kelljen hazugságokkal kompenzálnia megcsappant férfiasságát. Aki nem sírni akar megtanítani, hanem végre megnevettet. Aki hisz abban, hogy lehet szépnek látni a világot, ha az ember jól érzi magát benne. Akit nem ijeszt meg egy fal, ami a látszat ellenére nem is ...

  Már rég várt az alkalomra, hogy átmenjen rajta. Végre eljött az idő... Ráérősen ballagott, szerette volna minden pillanatát emlékezetébe vésnie az első sétának. Messziről  is látszott, hogy a kisváros igen látványos híddal büszkélkedhet. Ahogy baktatott felfelé az egyre meredekebb emelkedőn, szíve a torkában dobogott. Foghatná a közel 50 éves szívére, ami már azért nem annyira szereti a kaptatókat, de nagyban közrejátszott az izgalom is. Régóta nem járt erre. Ha csak tehette, elkerülte a környéket, mert a felszakadó gyerekkori emlékek még mindig fájdalommal telepedtek a lelkére.

    Megállt egy pillanatra....Csodálatos látvány volt, ahogy a lágyan ívelő híd elvész a sűrű ködben. Mintha valahová a felhők közé ...

    Mindenki tehetséges valamiben. Aztán, hogy elég-e egy élet ahhoz, hogy kiderüljön miben, az már más kérdés. Nagy szerencse, ha valaki idejében közelébe kerül ahhoz, amiben az átlagnál több van benne. De ez még korántsem elég ahhoz, hogy ez a tehetség kibontakozhasson. 

   Ha az iskolámban nem indul zeneiskolai előkészítő, akkor szinte biztos, hogy közelébe sem kerülök a zongorának. Átlag család gyerekeként biztos nem merült volna fel a szüleimben, hogy zongorázni taníttassanak. De a sors tálcán kínálta elébük a lehetőséget, és éltek vele. Csak hát közbeszólt a kamaszkori dac, vagy épp a lustaság, és a felsejlő tehetség elég hamar megrekedt a siker felé vezető úton. Máig emlékszem a tanárom haragjára, amiért ...

   Vágyakozva nézte, ahogy nyelvüket elharapva az izgalomtól, próbálják időre tálalni az ételt. Csodálta azt a szenvedélyt ahogy hozzáfognak a sütéshez,főzéshez. Ahogy kattog az agyuk, hogyan lehetne a legharmonikusabb ízeket összehozni az adott alapanyagokból.  Ahogy számára ismeretlen ételeket főznek, ismeretlen fűszereket, trükköket bevetve, hogy elkápráztassák a Konyhafőnök zsűrijét és persze őt. Pedig ő is jól főz... Azt mondják... Bár önmaga szerint csak úgy, mint asszonyok többsége. Házias ételeket, otthonról hozott ízekkel. Olykor kissé unottan, de minden ellenérzés nélkül. Több mint 30 év alatt már beleivódott az életébe, rutinosan, különösebb gond nélkül nyúlt a fakanálhoz nap mint nap....Pont úgy, mint az ...

 Nem érem be kevesebbel! - tökélte el, mikor hagyta magát rábeszélni a netes ismerkedésre. Hát, csődöt is mondott a próbálkozás! A tiszavirág életű kapcsolatban mindvégig benne maradt az érzés, hogy nem úgy bánnak vele, nem olyan az érdeklődés és a figyelem, mint egy szemtől-szembe való találkozásnál. Persze lehet, hogy csalóka a megállapítás, hisz talán akkor is pont ennyire beleszartak volna a kapcsolatba, ha nem a neten ismerik meg, hanem valahol a kisboltban a  zöldséges pultnál.

    De akkor sem... akkor sem hajlandó beérni az ilyen hozzáállással. Hogy akkor ne is próbálkozzon? Ő is erre a megállapításra jutott. De azért nem hagyta nyugodni a kérdés: Vajon hol a hiba? Ennyire megváltozott a világ azóta amikor utoljára ...

   Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, de már el is tekert mellette a bicajával. Épp annyi ideje volt, hogy visszamosolyogjon rá. Meglepte, hogy a férfi rámosolygott. Nem ez volt az első találkozásuk. Pár nappal ezelőtt már összefutottak egy kereszteződésben. Egyből belevésődött a férfi tekintete a szívébe, de nem gondolta, hogy valaha látja még. Aztán tegnap újra látta, és ma megint. Amennyire örült ennek a találkozásnak, annyira el is szomorodott....Már megint...- gondolta csalódottan.

  Nem is olyan rég, az első indulat lendületével nyúlt volna a toll után, hogy megírja...De most csak nézte az üres papírt, majd a jól ismert cinikus mosollyal a szája sarkában összegyűrte. 

  Nem, már nem akarta megmagyarázni....

  Maga is elcsodálkozott ezen, vajon mi változott?

  Talán már megunta, hogy nem értik...Talán már nem olyan fontos neki, hogy jól értsék...Talán csak megtanulta hogy okos enged...Talán csak belefáradt, kiégett, vagy már nem érdekli....Nem tudta....De nagyon megnyugtató volt az érzés, hogy túllépve az első indulaton, megnyugodva gondolt arra, hogy végre megszületett a meg nem írt levél, és jól érzi magát!... Végre tiszta lappal zárhatta a napot...

  - Miért nem adsz neki egy esélyt? - kérdezték értetlenül. - Mert nem akarom. - szólt az egyszerű válasz. És tényleg ennyi az oka. Már nem akar esélyt adni csak azért, mert őt akarják. 

   Hosszú ideje kitart a döntése mellett, hogy csak akkor megy bele egy kapcsolatba, ha majd egymást akarják. Ha majd érzi....Hát egyedül is van jó ideje! A sors gonosz játéka, hogy jó ideje nem talál viszonzásra a nagy " akarat " . :)))  

   Hát, igen....Talán át kellene értékelje.... Talán esélyt kellene adnia....Talán lejjebb kellene tenni azt a lécet, és hagynia kellene magát meggyőzni....szeretni...kényeztetni...  Talán... És utána? 

   Talán idővel, az igaznak hangzó szép szavaktól megenyhült szíve, viszonozná az ...

   A násznép magára öltve legszebb ruháját, lelkét is ünneplőbe öltöztetve lépett be a templom ajtaján. Kint hagyva a gondokat adták át magukat a pillanatnak. A boldogság, ami az ifjú párból sugárzott, mindenki szívét kellemes melegséggel töltötte el. Felidéződtek szebb idők emlékei, mindenkiben újraéledt a mára már kissé megkopott remény. Ahogy nézték a fiatal párt, ők is boldogan, vágyakozva, új tervekkel teli néztek a jövőbe. Bármi elérhetőnek, megvalósíthatónak tűnt. Minden olyan tiszta volt, még nem szennyezte sötét folt az útjukat. Ott álltak új életük küszöbén, erős hittel, hogy megvalósíthatják legszebb álmaikat. beteljesedhet minden vágyuk...Minden csakis rajtuk múlik...

  ...Becsukta a ...

   Éles vonatkürt törte meg a meghitt, csendes karácsonyi vacsorát. Az embereken végigfutott a jeges borzongás, majd sorra vették szeretteiket, és elhessegetve minden rossz érzésüket, folytatták az ünnepi lakmározást. 

   Csak egy fiatal lány lelke nem tudott megnyugodni. Érezte, hogy baj van. Egy pillanat elég volt, hogy megértse az alig pár perce hallgatott dalt, értelmet kapjon a pár nappal ezelőtti üzenet, megértse az utóbbi hetek fáradt pillantásait. A remény hajszálvékony sugarába kapaszkodva, eszeveszetten rohant hozzá, hogy rémült szíve megnyugodjon az ölelésében. Rohant, hogy elmondja mennyire szereti, és szüksége van rá, nem hagyhatja itt.... Rohant.....de elkésett. 

   Rohangáló árnyak között, mozdulatlanul ...

   A karácsonyfa fényei alatt kemény csata zajlott. A Star Wars legoemberek hosszú küzdelme a jók győzelmével ért véget. - Persze, hogy a jók győztek, hiszen ők többen vannak! - mondta a kisfiam a gyerekek tiszta lelkű őszinteségével.

   Számomra az idei karácsony legfontosabb mondata: A jók többen vannak!  Bár a mi lelkünk ugyan már kevésbé  tiszta és őszinte, de ezt a pár napot, mi felnőttek is megpróbáljuk nyitott szívvel, egymásra figyeléssel, szeretettel átélni. A töltöttkáposztán, a zserbón és az ajándékozáson túl talán erre vágyunk, ezért várjuk leginkább a karácsonyt. Hogy pár napra, pár órára újra átéljük a gyerekek őszinte örömét, a feltétel nélküli szeretetet, a hitet abban, hogy a jók többen ...

  Sok-sok évnyi munkám jól megérdemelt jutalmaként, egy napig gazdagnak érezhettem magam. Azzal a jóleső érzéssel indultam el vásárolni, hogy bármit megvehetek amit szeretnék, s most nem kell néznem az árát sem...mert megérdemlem! :)))  Persze nem fizethetek be egy világkörüli útra, és autót sem vehetek, talán még egy igazán jó bicajt sem, de önmagamhoz képest jelentősen megnőttek a lehetőségeim. Határozott elképzeléssel, bár a változtatás jogát fenntartva, optimistán vágtam bele a shoppingolásba. A zsebemben megbúvó összeg kellő magabiztosságot kölcsönzött, így az eddig messziről elkerült üzletekbe is benéztem. Nem tudom látszott-e rajtam a pillanatnyi "gazdagságom" , vagy ugyanúgy mint a Micsoda nőben, szívük szerint ...

   - Itt már mindenki megbolondult?! - sóhajtott fel értetlenül. Hetek óta erősödik benne az érzés, valami nagyon nincs rendjén. Sorra botlik olyan helyzetekbe, amik megerősítik abban, hogy idegenként áll ebben a világban. De mindenki nem lehet hülye?! - merült fel benne a kétség. - Biztos velem van a baj... 

    Állni látszott az idő, ahogy eltompult aggyal próbált választ találni a kérdéseire. Csak az esőcseppek ritmusos kopogása jelezte az idő múlását. Apró darabkákra szedte az elmúlt hetek történéseit, így próbálta megfejteni, mi lehet a baj. Bevillant a kép, ahogy harsány örömködéssel asszisztáltak az emberek a fontoskodó sz..kavaráshoz. Szerette volna hinni, hogy a naivságuk nem engedte, hogy meglássák a ...

   Szomorú együttérzéssel olvassuk a hírt a fiatal nőről, aki kemény harcot vívott a rákkal, de legyőzetett. Hosszan magunkban hordjuk a döbbenet, a sajnálat és a félelem érzését. Mindennél világosabban tudjuk:  El kell mennünk rákszűrésre!!!  

...Majd a jövőhéten....Majd a következő hónapban....Majd ha szabadságon leszek...S észre sem vesszük, hogy hónapok, évek telnek el halogatással. Ostoba struccként, homokba dugott fejjel kapaszkodunk a reménybe, velünk nem történhet meg! Annyi dolgunk van még a világban, nincs időnk betegnek lenni! Különben sem tudjuk most megoldani. Mi lenne ha kiderülne, baj van?...Mi lenne a munkánkkal, a gyerekkel? Ki főzne rá, ki vinné iskolába? - soroljuk a kifogásokat. Miközben tudjuk, ...

   Mikor látom a fiatalok lelkesedését, őszinte, naiv rácsodálkozását a világra, a hitét abban, hogy ők bármit elérhetnek ha igazán akarják, elmosolyodom. Még emlékszem azokra az időkre mikor én is azt gondoltam, más leszek mint azok akik megelégszenek az egyszerű hétköznapi élettel. Én igenis az oly divatos kifejezéssel élve "megvalósítom önmagam", nyomot hagyok majd a világban! - mondtam eltökélten. Hittem, ha az ember pozitívan áll a dolgokhoz, mindenben megtalálja a szépet. Hittem az emberi jóságban, abban, hogy a szeretet mindig viszonzásra talál, s ha becsülettel tesszük a dolgunkat az meghozza gyümölcsét. ( Még várom :) )

  Emlékszem azokra az időkre mikor idézetek, bölcsességek hatása alatt voltam. Kerestem, kutattam ...

   Huuh, mennyire nem szeretem ezt a mondatot! És nem csak azért, mert a férfiak körében ez a mondat vezeti  a  legnépszerűbb szakítós szövegek listáját. ( Többnyire igazuk van :-)  ) Úgy általában dühít, mikor ezt hallom....Jobbat érdemelsz! ...Jobb társat, jobb bánásmódot, jobb életet, stb. Tudom én, hogy többnyire jószándékkal mondják, és van, hogy tényleg őszintén azt gondolják, úgy érzik, hogy a másik valamiért nem azt kapja, amit érdemelne. De vajon van valaki, aki nem érdemelne jobb, boldogabb életet? Nem járna mindenkinek gondtalan élet, szép lakás, időnként egy-egy nyaralás, megértő társ és viszonzott szerelem? 

   Nem szeretem ezt a mondatot....Mert hiába érdemelnénk jobbat, azon kívül, hogy sopánkodhatunk a ...

    Gyerekként mindig csodáltam a körhintában ülőket. Tetszett a hangos kacagásuk, jó volt látni ahogy élvezik a repülést a magasban. Alig vártam, hogy én is olyan nagy legyek, hogy felülhessek rá. Nagylányként összeszedve minden bátorságom felültem egy ringlispílre, de a várt felszabadult kacaj és a szárny nélküli repülés csodálatos érzése elmaradt. Inkább a félelem, a gyomorgörcs jellemezte azt a pár percet amit a szélsebesen forgó hintán töltöttem.

   Sajnos van, hogy mikor egy nagyon vágyott dolgot megkapunk, csalódni fogunk az élményben. Emlékszem még azokra az időkre mikor kisgyerekként nagyon vágytam a felnőtt életre. Arra, hogy magam dönthessek az életemről, ne kelljen más akarata szerint élnem. Ne legyek másra ...

   Ragyogó napsütésben, városunk forgalmas kereszteződésében többen kaptuk fel a fejünket, mikor egy igen mutatós autó, a fékcsikorgását is túlharsogó lüktető zenével törte meg a délutáni csendet. Nem lehetett nem észrevenni a korosodó férfi elégedettségét, hogy minden tekintet rá szegeződik. Beleolvadva bőr ülésébe, elegánsnak gondolt mozdulattal pöckölte el a cigarettavéget az út közepére. Szoláriumbarna könyökét tovább süttette a napon, míg ujjai a kocsi ajtaján táncolva követték a dübörgő zene ritmusát. Pásztázó tekintete alaposan végigjárta a várakozó tömeget, mígnem széles mosollyal az arcán le nem ragadt egy fiatal lány melleinél. A lány zavart mosollyal viszonozta a megkülönböztető figyelmet, majd ...

    "Azzal a kéréssel fordulok...." - Hányszor megfogalmaztam már....Aztán nem volt merszem megírni. Pedig nagyon vágytam rá! Sokszor eljátszottam gondolatban, hogyan vágnám elé...Hogyan mennék ki az ajtón, fellélegezve, megszabadulva a mázsás kővé dagadt dühömtől és sérelmemtől,.. De mindig jött egy új nap, s valahogy kibírtam...Majd a következőt is....És eltelt sok év. 

   Tudom, sokan ismerjük az érzést. Sokféle oka van amiért elgondolkodunk a felmondáson. Sokféleképp lehet megutáltatni egy munkahelyet, megalázni egy embert, rosszérzést kelteni benne. Van, mikor apró dolgon kapjuk fel a  vizet, s van amikor örök nyomot hagyó sérelem ér bennünket. De a kényszer, a kiszolgáltatottság rákényszerít bennünket az ...

   Izgatottan lépett be a sejtelmes félhomályba. A félelem és a kíváncsiság vegyes érzésével várta a következő csodát. Az Elvarázsolt kastély ámulatbaejtő, vagy épp rémisztő termei után a tükrök birodalma tárult elé. Nagyon meglepődött mikor meglátta felismerhetetlenségig eltorzult önmagát. De a rémület hamar átváltozott hangos kacagássá, mikor rájött, hogy amit lát, csak a tréfáskedvű görbetükör műve.

  Sajnos az Elvarázsolt kastély már csak az emlékeinkben él. Ám a görbetükrökkel újra és újra szembetaláljuk magunkat. Legtöbbször ugyan csak a fejünkben él a torz kép, de az élmény kísértetiesen hasonlít a valósághoz. Csak már ritkán van kedvünk nevetni a látottakon.

   40 év elteltével már ...

   Nagyon féltem! Nem tudtam mi vár rá, s mi vár rám. Az óvodai évek elég kemények voltak. A legfontosabb tanulsága az volt annak a pár évnek, hogy nagyon fontos az elfogadás. Szinte minden azon múlik. Egy érzékeny lelkű kisgyermeknek még fontosabb. Az egész kapcsolatát meghatározza az emberekkel, a világgal. Nem volt könnyű időszak, sem a kisfiam, sem a család életében. Volt, hogy közel álltam ahhoz, hogy feladjam. Így visszagondolva már alig hiszem el, hogy olyan mélypontjai is voltak annak az időszaknak, annyi minden megváltozott. Hálás vagyok az égieknek, hogy adtak elég erőt a folytatáshoz, és hitet a magam igazában, abban, hogy én ismerem igazán a kisfiamat, és nem csak anyai elfogultság az, hogy látom benne azt a sok értéket, azt ...

    Görnyedt háttal állt az asztal mellett. Az összeaszott kezén az erek megduzzadtak mire megdagasztotta a tésztát. A kemencében parázsló hamu csak arra várt, hogy az apróra szaggatott pogácsák aranysárgára süljenek benne. Az asszony minden tudását, és minden szeretetét belegyúrta a tésztába, s közben azon töprengett, mit is tehetne még a tarisznyába. Nem volt módos ember, így tudta, a legtöbb amit adhat a gyermekének a hosszú útra, egy jótanács. Valami, ami segít neki eligazodni az életben.

    De nem tudta mi az amit még nem mondott el. Hisz amit tudott az életről, mindent igyekezett átadni neki. Lehet nem szavakkal, de hitte, az élete, a példa amit a gyermeke elé tárt, elég lesz, hogy megállja helyét a világban. Vagy azért ...

   Messziről észrevettem őket, boldog, összetartó családként ültek a kávézó teraszán. Már több mint 20 éve lehetnek házasok, velük volt kiskamasz fiuk is. Belemerülve néztek valamit az egyikük telefonján. Jó volt látni őket.... 

   Ismertem őket már akkor is, amikor megismerkedtek. Tudtam a férfi kisebb-nagyobb botlásairól....Mint ahogy a város nagyrésze is tudott....Népszerű volt. Sikeres, vonzó, jómódú....és hát...tudott élni!. Tudta ezt a lány is, nem lehet, hogy nem látta....Annyira vak nem lehet még egy szerelmes nő sem! Nem is értettem, miért tűri...Gondolhatnám, hogy annyira szerette....Gondolhatnám, hogy a pénz, a jólét ért neki annyit, hogy félrenézzen ha szükséges. Gondolhatnám, hogy reménykedett, idővel majd ...

  Úgy alakult, hogy 10 békés, itthon töltött nap után, pár órára be kellett mennem a munkahelyemre. Nem volt különösebben ellenemre, gondoltam, még jó is lesz találkozni pár emberrel. Persze nem hagyhattam figyelmen kívül a többieket sem, de minden ellenére, ha nem is a legnagyobb lelkesedéssel, de nyugodtan indultam el. Na, ez a nyugalom kb. a bejárat megpillantásáig tartott. 

   Erőt vettem magamon, és megpróbáltam pozitívan hozzáállni a dologhoz: Csak pár munka nélkül eltöltött óra, utána folytatódhat a szabadság, ráadásul egy jónak ígérkező ebéd vár rám, igazán nincs miért stresszelnem. Ment is egész addig, amíg az első beszólás el nem hangzott. Nem, nem hozzám szólt, nem is rólam, de egy pillanat alatt ...

  Minden szem rá szegeződött. Bizonytalan léptekkel lépett be a terembe, megszakítva az ünnepséget. Görcsösen kapaszkodva a táskájába, próbált észrevétlen maradni. Leült a legközelebbi üresen maradt székre, remegő kezeivel próbálta ráncba szedni összekuszálódott, ritkuló hajfürtjeit. Nem sok sikerrel. Csapzott külseje eltüntetéséhez kevés volt pár simító mozdulat. Lesütött szemmel várta, hogy folytatódjon a műsor. Nem akarta látni az emberek szemében a megvetést. Jól ismerte már azokat a tekinteteket! Rég nem várt megértést, sem sajnálkozást. Csak hagyják békén!

    " Orgona ága, barackfa virága..." - csendült fel a jól ismert ének. Az aprócska kislány az első sor szélén állva, le sem vette a szemét róla. ...

   Nem tudott betelni a látvánnyal....Kényelmesen hátradőlve hosszan csodálta a fény játékát, ahogy a lágyan leomló függöny a tavaszi szellő táncát járva fest mozgalmas árnyképet a hófehér falra. Ámulattal nézte, ahogy a napsugarak a hatalmas ablakon beáradva megtöltik élettel a szobát. Sokáig élt sötét, fénytelen lakásokban. Évekig nézte sóvárogva a magazinok oldalain a világos, fényfürdőben úszó otthonokat.  Most, ahogy körbenéz a szobában, boldog....

  Szeret itt élni. Szereti a szobát, a tiszta falakat, a levegős teret, a sok ablakot...Szereti annak ellenére, hogy tudja, nem olyan kifinomult ízlésű a lakás berendezése mint a magazinokban, a bútorok is kopottasak már, és nem követik az aktuális divatot. Tudja, ...

      " Pár órás kislányt tettek a kórház babamentő inkubátorába " - olvassuk a hírt az újság címlapján.

  "Hogy tud ilyet tenni egy anya! " - háborodunk fel, nagy egyetértésben. Ösztöneink mondatják velünk, hisz' minden anya foggal-körömmel ragaszkodik gyermekéhez. Ember, állat egyaránt. Nem tudjuk elképzelni, hogy van olyan helyzet, amikor ez az egyetlen megoldás. Nem is keresünk mentséget, mert úgy érezzük erre nincs értelmes magyarázat. Persze örülünk, hogy nem a kuka mellé tette, de mégis felelőtlenségről, szívtelenségről beszélünk. - Miért nem védekezett? - kérdezzük naivan. Hiszen nagyon jól tudjuk a statisztikákból, hogy hiába tudják a nők, hogy a babát nem a gólya hozza, a nem tervezett terhességek száma ...

   Nem mindig könnyű,s nem is mindig tudunk választani. És most elsősorban nem az utóbbi napok, embereket lázba hozó választására gondolok. Bár a "láz" talán túlzás, inkább enyhe hőemelkedésnek nevezném az állapotot. Na de nincs min csodálkozni! Felnőtt emberként már elég immunisak vagyunk mindennel szemben, nem könnyen jövünk lázba. Attól a tudattól főleg nem, hogy az egyetlen szempont ami szerint választhatunk, melyik lehetőség a kevésbé rossz...

   És nem is arra a sok-sok kisebb-nagyobb döntésre gondolok, mellyel nap mint nap szembekerülünk. Hol könnyebben, hol kicsit vívódva ugyan, de többnyire megbirkózunk a feladattal. Vagy egyszerűen elodázva a döntést, az idő, vagy a sors kezébe adjuk a választásunk jogát, ...

   Mikor először meghallottam egy komolyabb szólót játszani, Tátrai Tibusz jutott eszembe. Persze még korai lenne kicsi hazánk legjobb gitárosához hasonlítani egy huszonéves fiatalt, de bármi lehet...Nagyon tehetséges, ez vitathatatlan. Hiszem, hogy nagy jövő előtt áll. De kicsit féltem is. Félek, hogy elaprózza tehetségét. Féltem, hogy a vágy, hogy mindegy mit csak gitározhasson, esetleg rossz irányba vezeti. Féltem, hogy a tehetségét meglovagolva akarnak érvényesülni olyanok, akiknél inkább a lelkesedés a nagyobb, sem mint a zenei tudás. Féltem, hogy szélsőséges eszméket valló csapat miatt beskatulyázzák és ez később megnehezíti az előrejutást.

    Fiatal, tehetséges, és lelkes...Tátrai is ilyen lehetett. Azokban az ...

   - Soha többé nem megyek férjhez! - mondta megrendíthetetlen határozottsággal. És nem üres szavak voltak ezek. Teljes bizonyossággal így is gondolta, annak ellenére, hogy már nagyon óvatos volt a "soha" használatával. Közel fél évszázad tapasztalata megtanította, hogy az élet mindig produkál meglepetést, a sors olykor igen fordulatos lépésekkel képes megtréfálni az embert. Akár saját, akár a környezete életét nézte, tudta, minden "soha" elgondolás dugába dőlhet egy röpke pillanat alatt. Ebben a véleményében mégis biztos volt.

   Nem akar többé férjhez menni...De minden határozott kijelentés ellenére érezte, mégsem vágyik semmi másra jobban, mint, hogy férjhez AKARJON menni. Nem a papírra, nem a hófehér ruhára, s még ...

   Ragyogó napsütésben, lassú léptekkel sétáltam fel a hídra. Jobban megfigyelve a toldott-foldott aszfaltot, a kitüremkedésekkel teli járdát, a korlátot melyet nem kímélt az időjárás, nem volt kétséges, bizony tényleg kiszolgálta már az idejét ez a híd. 

  A HÍD, ami hosszú éveken keresztül kötötte össze, de egyben meg is különböztette a két oldalán élő embereket egymástól. - Jaminai vagyok! - mondták büszkén az ott lakók, mintha ez valami kiváltságos helyzet lenne. -Tudod, az a jaminai...- mondták a " városiak", mintegy minősítésként. S lássuk be, többnyire nem pozitív jelzőnek szánták. Gyerek voltam még, nem nagyon értettem miért ez a különbségtétel. Talán azért, mert soha nem éreztem magam jaminainak. ...

   A másodpercmutató kattogása tompa fájdalommal lüktetett a fejében. Sokadjára nézett fel az órára, de az idő mozdulatlannak tűnt. Végtelen hosszú percek után végre eljött az idő... Elővette kis üvegcséjét, és a poharába öntötte az utolsó adag kávét. Komótosan megkavarta, bár maga sem értette miért, hiszen a cukor reggel óta már rég elolvadt. Talán gyűjtötte az erőt, mert tudta mi vár rá...Egy szuszra itta meg a "keserű vizet" . Megrázkódott a fekete italtól, melynek csak a színe emlékeztetett arra, amit KÁVÉnak hívnak. Ha valaki látta az undortól eltorzult arcát, biztos nem értette miért issza, ha ennyire nem esik jól neki. Volt, hogy önmaga is elbizonytalanodott, de tudta, kávé nélkül képtelen lenne kibírni. Teste, ...

   Soha többé nem éhezem egy férfi miatt! - mondtam határozottan egy szakítás után. Persze sokkal többről szólt ez a döntés, mint egy tányér levesről. Benne volt minden csalódottságom, ahogy visszatekintettem az eltelt pár évre. A kezdeti lelkesedésre, amikor önmagam teljesen háttérbe szorítva lestem a szeretett férfi minden kívánságát. Ahogy minden gondolkodás nélkül, a legnagyobb szeretettel tettem elé az utolsó tányér levest, azt mondva, hogy én már vacsoráztam, pedig nem. És láttam a sok kis apró mártírkodásomat, amit a másik teljes természetességgel fogadott. S persze láttam a későbbi időket, mikor már nem akartam lemondani a vacsorámról érte. Nem volt olyan magától értetődő, hogy körbeugrálom, és lesem minden ...

   Szinte napra pontosan 2 évvel ezelőtt született ez a poszt. Mivel újra, vagy most még inkább aktuálisnak érzem, hát gondoltam, nem árt kicsit leporolni...

  Tündérkertben jártam.  A sok kis csoda között sétálva megérintette a lelkem egy írás. Egy írás, amely akár rólam is szólhatna. Egy írás ami tükröt tart minden vívódó, a saját útjának helyességére megerősítést váró embernek.

  Tükröt tart a felnőtteknek, akik hajlamosak azt gondolni, az élettapasztalat amit az évek alatt megszereztek, egyértelművé teszi a viselkedésük, az életszemléletük helyességét. Belenézve ebbe a tükörbe, azt gondolom, mindannyiunknak lenne min elgondolkodnunk!!!

...

   Az ablakbon bekacsintó hófedte gally csábítása nem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy menni kell....20 centis nyomvonalon lavírozva próbáltam kijutni a városból.  A megfeszített lábbal tekerés, ahogy lépésben haladva igyekeztem megőrizni az egyensúlyom, nem maradt nyom nélkül a testemen. Igazán kellemes izomláz a jutalom a kitartásomért. 

   De megérte...Mert az út végén elértem egy más világ bejáratához. Ahogy beléptem a fehérre varázsolt fák közé, eltűnt a szürkeség, a latyak. A hófehér, ropogósra fagyott út biztonságosan járható volt. A megnyugtató csend kiűzött minden rám nehezedő gondolatot a fejemből. Éreztem, ahogy a friss, tiszta levegő, minden levegővételnél egyre tisztábbá mossa a  tüdőmet, ahogy kimossa a ...

   Előbb - utóbb megtanuljuk, hogy óvatosan kell bánnunk a véleményünkkel. Főleg amikor mások magánéletéről, emberi kapcsolatairól, pillanatnyi élethelyzetéről szól. Legyen az bármennyire is jószándékú, akkor sem érdemes  belemerülni a jótanácsok osztásába. Ha szerencsések vagyunk, akkor erre a tudásra nagyobb veszteség nélkül jövünk rá. Tanulunk mások hibáiból, és nem kell régi barátságnak felbomlania amiatt, mert megpróbáltuk valaki szemét felnyitni a nyilvánvalóra. 

   Szétnézve magunk körül, mind láttunk már példát arra, hogy valaki támogató szavaival valaki mellé állt egy zűrzavaros helyzetben, s mikor a vihar lecsitult, bizony ő lett a főgonosz, a kirekesztett. Mert ami a nagy vigasztalásban jószándékú ...

   A nyelvem még csak-csak el tudom harapni ha kell, bár, ahogy öregszem, egyre inkább nehezemre esik. De mit csináljak a szememmel? Hogyan rejtsem el mindazt az érzést a világ elől, ami visszafojtva dübörög bennem? S persze most nem az örömre, a szeretetre gondolok. S még csak nem is a vágyra! Azt azért többnyire tudom palástolni, legalábbis az eredmények azt mutatják. :)))

    De amikor a harag, 'neadjisten' a megvetés utat törve magának, kíméletlenül kiül a tekintetemre, akkor mit tegyek??? Tudom, vigyázzak. Hallottam a barátnőmtől épp eleget.  Próbálok én vigyázni! Sőt, próbálok nem ítélkezni, igyekszem jó emberként elfogadó és megbocsátó lenni. De vannak helyzetek és emberek, amikor, akikkel szemben a tudatalatti, az ...

   Sokgyermekes család legidősebb lányaként, nap mint nap meg kell küzdenie a másságával. Igazából a  küzdelem nem a legjobb kifejezés, hiszen ő talán nem is érzi ennek a súlyát. Csak látja, hogy ő nem teheti meg amit a korabeli lányok. 21 évesen nem csókolhat, nem ölelhet, nem lehet szerelme. Neki csak barátai lehetnek, mert a szülei és a tanárai mind azt mondják. És ő elfogadja, mert nem tehet mást. Naiv kis lelke nem enged ellentmondást. Hát igyekszik mindenki barátja lenni. A testvérei még kicsik, de pár év múlva végig kell nézze, ahogy férjhez mennek, családjuk lesz, és ő még mindig csak barát lehet... 

    -  Ha soha nem lehet férjem, azt is kibírom! - mondta elcsukló hangon. Alig egy pillanatra megcsillant egy ...