Tíz év, amely nem múlt el nyomtalanul... Lelkem bugyrain kívül a blog is megőrzi az idők végezetéig a papírra vetett érzéseimet. Amikor elkezdtem írni a blogot, egy cél vezérelt. Megszabadulni a gondolatoktól, kiírni magamból a nehezen kimondható érzéseket. Munkahelyen, magánéletben olyan helyzetbe kerültem, ami minden emberi jóságban, tisztességben, barátságban, szerelemben való hitemet megtépázta. Értetlenül, csalódottan, kiábrándultan álltam teljesen magamba zárkózva. S jött az írás... És elindultam egy úton....Az öngyógyítás útján. Akkor persze ez korántsem volt ilyen tudatos. Csak követtem egy megérzést, hogy ez jó lesz. És valóban. Élveztem az írást, a velejáró, addig ismeretlen felszabadultság érzését. Nem másoknak írtam, nem vártam visszajelzést. De végig éreztem, nem haszontalan az egész.  

   Visszaolvasva az első bejegyzéseket, majd minden évből párat, látom, nem az ördögnek tartoztam ezzel a 10 évvel. Felelevenedik a pokol, ami azóta már csak egy rossz emlék a süllyesztőben, de tudom, nem volt hiábavaló, hisz' nélküle talán nem is jött volna létre ez a blog. Mosoly ül az arcomra miközben olvasom a beteljesületlen szerelem írásait, s magam is meglepődöm, hogy túl vagyok rajta. Szembesülök gondolatokkal, melyek kissé átformálódtak, s olyanokkal is melyek kiállták az idő próbáját. Jó példája ez annak, hogy ne vegyük olyan komolyan saját igazunkat, tévedhetetlenségünket! Megelevenednek apró képek a mindennapokból, s megtöltik élettel a tetszhalottnak tűnt éveket. Újraélek már-már elfeledett érzéseket, felidéződnek akkor feledhetetlennek tűnő pillanatok, melyek elvesztek a múló idő olykor védelmező, máskor kíméletlen leple mögött. Újra bebizonyosodik, mennyire igaz és bölcs a mondás, hogy Elmúlik . Itt a bizonyosság, fehéren feketén, hogy nincs az a kilátástalan helyzet, aminek ne lenne egyszer vége. Nincs olyan bánat, ami nem enyhülne, s nem kerülhetünk annyira a padlóra, hogy ne lehetne, ne lenne értelme felállni és tovább lépni. Mindig vár ránk valami új, valami csoda, amiért érdemes...

   Tíz év nagy idő...Sok mindent hátrahagyva, sok mindent magam előtt látva vágok a következő 10 évbe. Talán kissé lecsitulva, de a terápia folytatódik. Hiszen most érzem igazán, mennyit adott, mennyre sokat tanultam az írás alatt magamról. Sok év kemény munkája kellett ahhoz, hogy végre tudjam, hihetek magamban. Hihetek az értékrendemben, a megérzéseimben, az erőmben. Ennek tudatában megyek tovább, hiszen még messze a cél. De már tudom, jó úton járok...