Ha létezne egy kütyü ami egész életünkben számlálná kire mennyit gondolunk, hányszor jut eszünkbe, érdekes eredmények lennének. Az első három helyen megkérdőjelezhetetlenül a gyerekeim végeznének. Nincs ezzel másképp egy anya sem. De mi lenne a további sorrend, azon talán meglepődnénk. Hiszen ahogy változik az életünk, úgy változnak a fontossági sorrendek. Sőt, van amikor nem is a szeretet vezérli a gondolatokat, hanem a félsz, a rettegés valakitől, a vele kapcsolatos helyzettől. Biztos meglepődnénk pár ember ottlétén a listán. Akiről nem is feltételezzük, hogy ekkora nyomot hagyott az életünkön. Biztos engem is érne meglepetés....Egyben azért biztos vagyok. A gyerekeim után Ő az akire legtöbbet gondoltam életem során.15 éves korom óta része az életemnek. Akkor is, ha évtizedekig nem találkoztunk. Ott volt a gondolataimban, mi lett volna ha... Bármennyire különböző utakon jártunk, volt valami, ami nem hagyta elfeledni. Amikor a szeretet-gyűlölet leheletvékony határán egyensúlyoztam, valamiért mindig a szeretet győzött. Mikor már sokadjára értünk válaszúthoz, akkor is hiábavaló volt az elhatározás, hogy soha többé...Mindig győzött az a valami, amivel kötődtem hozzá.  A gondolatok ereje mindig legyőzte a határozottnak tűnő döntést.  Talán a szív győzött az ész felett. Talán az emlékek ereje győzte le a nélküle ijesztően üresnek tűnő jövőképet. Talán csak egy beteljesületlen álom juttatta újra és újra eszembe, hogy tovább álmodjam, mikor már nem volt erőm új álmokat szőni. 

    Megmagyarázhatatlan, bár talán szükségtelen is okokat keresni. Talán ez a minden józan gondolatot nélkülöző érzés az ami olyan fontossá teszi őt. Őt, s azokat a perceket, amelyek róla szólnak. Amikor minden harag, minden csalódottság és sértettség, minden "soha többé nem akarom " érzés felülíródik, s csak egy dologra vágyom, beszélni vele... S ha az nem megy, akkor gondolni rá...Kitörölhetetlen, biztos pontként az életemben.