Nagyon féltem! Nem tudtam mi vár rá, s mi vár rám. Az óvodai évek elég kemények voltak. A legfontosabb tanulsága az volt annak a pár évnek, hogy nagyon fontos az elfogadás. Szinte minden azon múlik. Egy érzékeny lelkű kisgyermeknek még fontosabb. Az egész kapcsolatát meghatározza az emberekkel, a világgal. Nem volt könnyű időszak, sem a kisfiam, sem a család életében. Volt, hogy közel álltam ahhoz, hogy feladjam. Így visszagondolva már alig hiszem el, hogy olyan mélypontjai is voltak annak az időszaknak, annyi minden megváltozott. Hálás vagyok az égieknek, hogy adtak elég erőt a folytatáshoz, és hitet a magam igazában, abban, hogy én ismerem igazán a kisfiamat, és nem csak anyai elfogultság az, hogy látom benne azt a sok értéket, azt a csodát amit egy érdeklődő, érzékeny, kissé különc gyermek adhat a világnak. Főleg ha valaki nyitott rá!

   Sajnos az óvodai évek egy részében nem találtunk elfogadó, befogadó hozzáállást az egyik óvónéninél, és ez meg is pecsételte a kisfiam mindennapjait. Mert ő azt viszonozta amit kapott. Ellenállás ellenállást szült, ezzel a mindennapos harcokat. Persze ez csak így utólag átgondolva ilyen egyszerű és egyértelmű. Akkor állandó harcot, vívódást, bizonytalanságot jelentett. Majd egy szerencsés óvodaváltás után már látható volt, hogy nem feltétlenül az én kisfiamban kell a hibát keresni. Persze a berögzült félelmeket, feszültséget nem lehetett egyik napról a másikra letenni, de azért látszódtak a jelek, hogy jó felé haladunk.

   S akkor eljött az iskolába jelentkezés ideje. Igyekeztünk a legjobb tanítónőket megtalálni, de nagyon kétesélyes volt a dolog. Mert az, hogy én kiket látok szimpatikusnak, és a kisfiammal ki az aki megtalálja a hangot, elég kiszámíthatatlan volt. Tele várakozással és izgalommal elkezdtük az iskolát. Az első hetek pozitív tapasztalata kezdett megnyugtatni, de mindig bennem volt az érzés, mi van ha ez egyik napról a másikra megváltozik? 

  S most itt vagyunk, kezemben az értékeléssel, ami amellett, hogy hatalmas büszkeséggel tölt el ( hisz' kiváló minősítéssel zárta az évet ), valamiféle kárpótlás is az óvodai évekért. Bizonyíték arra, hogy az én megérzéseim, az én ismereteim voltak a helytállóak a kisfiammal kapcsolatban.

  Persze tudom, az első osztály még nem garancia a későbbi évfolyamok sikereire, de mindenképp óriási dolognak tartom, hogy megszerettették a kisfiammal az iskolát, a tanulást, az olvasást, a számolást, bár az mindig is különösen érdekelte. Megtapasztalhatja milyen ha figyelnek rá az iskolában, milyen ha érdekli a többieket a véleménye, ha meghallgatják. Persze még mindig van bennem némi félsz, hogy egyszer csak vége lesz ennek az idilli állapotnak. Az biztos, az utóbbi év mérföldkő volt a kisfiam, s az egész család életében. S hálás vagyok az óvónéni, óvóbácsi, tanítónénik munkájáért, az elfogadásért, a hozzáállásért ahogy a kisfiamat fogadták és mindent megtettek azért, hogy egyre bátrabban merje megmutatni mennyi minden van benne....

   .....Milyen hatalmas érték egy gyermek, a maga őszinteségével, érzékenységével, tudásvágyával, emberismeretével, érdek nélküli szeretetével....csak el kell tudni fogadni.