Görnyedt háttal állt az asztal mellett. Az összeaszott kezén az erek megduzzadtak mire megdagasztotta a tésztát. A kemencében parázsló hamu csak arra várt, hogy az apróra szaggatott pogácsák aranysárgára süljenek benne. Az asszony minden tudását, és minden szeretetét belegyúrta a tésztába, s közben azon töprengett, mit is tehetne még a tarisznyába. Nem volt módos ember, így tudta, a legtöbb amit adhat a gyermekének a hosszú útra, egy jótanács. Valami, ami segít neki eligazodni az életben.

    De nem tudta mi az amit még nem mondott el. Hisz amit tudott az életről, mindent igyekezett átadni neki. Lehet nem szavakkal, de hitte, az élete, a példa amit a gyermeke elé tárt, elég lesz, hogy megállja helyét a világban. Vagy azért mert követésre méltónak érzi majd, vagy pont azért mert tanulva az ő hibáiból, helyes döntéseket fog hozni. Persze szerette volna ha minél több dologban tudna etalonként állni előtte, de emlékezett még azokra az időkre mikor lázadó fiatalként ő is megkérdőjelezte szülei gondolatait, tetteit. Így felnőtt fejjel azért már rájött, bizony több dologban követi a szülői példát, melyről régebben oly kritikusan ítélkezett. Persze vannak dolgok melyeket a kamaszkori dac elmúltával is szöges ellentéteként gondol és tesz mint anno a szülei, de összességében tudja, bizony minden útravaló mondatnál többet ért a jó és a rossz példa amit a gyerekkorában maga körül látott.

  Remélte, a gyermeke is okosan tud majd válogatni a követendő és a rossz példák között. Remélte, olyan értékrenddel indul útnak, mely elég erősen ellenáll a változékony széljárásnak, és ember, igaz ember tud maradni bármilyen helyzetbe is sodorja az élet. Remélte lesz elég kitartó, s hisz annyira önmagában, hogy minden tervét valóra tudja váltani. Remélte, hogy boldog, elégedett élete lesz...

  Miközben az életre szóló mondaton töprengett, azon vette észre magát, hogy könnybe lábadt a szeme. Elérzékenyült a gondolattól, hogy a gyermeke felnőtt. Vége a biztonságot nyújtó gyermekéveknek. Szeretné fogni továbbra is a kezét, de tudja, eljött az idő, mikor el kell engedje. Előtte áll az első igazi megmérettetésnek, ahol csak magára számíthat. Tudja, hogy megállja majd a helyét, hiszen tudja milyen EMBER lett a nemrég még csöppnyi gyermekből. Tudja, de a büszkeségbe amit érez, egy kis szomorúság is vegyül, hiszen érzi, a gyermeke az ő irányító kézfogása nélkül is boldogulni fog az életben.

   Nehéz szívvel vette ki a kemencéből az illatozó pogácsákat. Fáradt kezei finom mozdulatokkal hajtogatták rá a kockás kis szalvétát . Minden darab mellé tett egy kis szeretetet, hitet, kitartást. Becsomagolta útravalóul az emberek, az élet szeretetét. A mindenre választ adó mondat helyett beletette a tarisznyába szíve egy darabját, s remélte, kitart a tarisznya tartalma az úton, míg gyermeke megtalálva felnőtt önmagát, erős alapokra felépítheti saját várát. Érezte ez a legtöbb amit adhat...