Gyerekként mindig csodáltam a körhintában ülőket. Tetszett a hangos kacagásuk, jó volt látni ahogy élvezik a repülést a magasban. Alig vártam, hogy én is olyan nagy legyek, hogy felülhessek rá. Nagylányként összeszedve minden bátorságom felültem egy ringlispílre, de a várt felszabadult kacaj és a szárny nélküli repülés csodálatos érzése elmaradt. Inkább a félelem, a gyomorgörcs jellemezte azt a pár percet amit a szélsebesen forgó hintán töltöttem.

   Sajnos van, hogy mikor egy nagyon vágyott dolgot megkapunk, csalódni fogunk az élményben. Emlékszem még azokra az időkre mikor kisgyerekként nagyon vágytam a felnőtt életre. Arra, hogy magam dönthessek az életemről, ne kelljen más akarata szerint élnem. Ne legyek másra utalva, én magam teremthessem meg mindazt ami az életemhez kell, amire vágyom. Ne mások mondják meg mi a jó nekem.....Vágytam rá, hogy felnőjek.

   S most túl életem felén úgy érzem, annyira jó lenne egy kicsit újra gyereknek lenni! Kicsit hagyni, hogy mások mondják meg mit kell tennem, mi a jó nekem. Ha félnék, csak szólnom kellene, és lenne aki megvédene. Ha rosszul érzem magam valahol, egyszerűen kézenfogna és hazavinne. Ha igazságtalanul bántanának, kiállna mellettem, odacsapna az asztalra, és a csúfolódókra rápirítana, hogy elszégyelljék magukat.

   Olyan jó lenne egy kicsit újra gyermeknek lenni....Vágyni fel a körhintára.....De sajnos a várva várt pillanat már régen eljött. S most, hogy fenn ülök a hintán, s az megállás nélkül körbe-körbe forog, bizony már nem lehet leszállni róla...Bármennyire is hányingerem van az egésztől!