Olyan úgysem lesz aki tökéletes... - hallotta sokadjára. És igazat adott nekik.- Hiszen hány olyan találkozást remélhet az ember, ahol első pillanatban érzi a feltétel nélküli elfogadást. amikor még semmit sem tud a másikról, és mégis tudja?... Azt hiszem, az ilyen nagyon ritka. És most nem a szerelem első látásra érzésre gondolok. Az azért megtörténhet párszor, és remélem meg is fog majd egyszer. De olyankor többnyire azért látszódnak  a tökéletlenség jelei, csak elhessegetjük a gondolatot. És jó is az úgy...Hiszen miért is kellene hibákat, kifogásokat keresni egy kapcsolat kezdetekor?  Persze lehet várni míg rátalál az ember a duálpárjára, de többnyire megelégszünk a majdnem tökéletessel. Ettől még működhet a kapcsolat, sőt, még boldog is lehet, ha tényleg van szeretet és tisztelet egymás iránt. 

    De ha az ember érzett már valaki iránt teljes elfogadást, akkor már nehezen éri be kevesebbel, szeretné újra átélni. Persze reméli, hogy akkor már nem lesz egyoldalú ez az érzés. Mert kevés nehezebb dolog van az emberi érzések között, mint elfogadni, hogy a másik nem azt érzi, amit mi. Amikor minden őszinte érdeklődés, a legtermészetesebb mosoly, a másik teljes elfogadása , olyannak szeretése amilyen, süket fülekre, és fagyos szívre talál. Sok-sok átvirrasztott éjszaka sem ad magyarázatot, hogy miért van ez így? Ha a másik nem így érez, akkor ő miért? Miért érzi különlegesnek? És miért van az, hogy sok évi próbálkozás ellenére sem múlik az érzés? Hiába az ész tisztánlátása, akkor sem tud közömbösen elmenni mellette. Nincs harag, sem sértettség, sem vágy, és már remény sem...Csak a sok kérdőjel??? Felfoghatnánk a sors kegyetlen tréfájának, de aligha van kedvünk nevetni....Egy idő után persze felhagy az ember a válasz keresésével, sok feleslegesen lefutott kör után feladja...És ha hinni nem is meri, de titkon reménykedik egy hasonló találkozásban....Ha lehet, még ebben az életben...