Mikor látom a fiatalok lelkesedését, őszinte, naiv rácsodálkozását a világra, a hitét abban, hogy ők bármit elérhetnek ha igazán akarják, elmosolyodom. Még emlékszem azokra az időkre mikor én is azt gondoltam, más leszek mint azok akik megelégszenek az egyszerű hétköznapi élettel. Én igenis az oly divatos kifejezéssel élve "megvalósítom önmagam", nyomot hagyok majd a világban! - mondtam eltökélten. Hittem, ha az ember pozitívan áll a dolgokhoz, mindenben megtalálja a szépet. Hittem az emberi jóságban, abban, hogy a szeretet mindig viszonzásra talál, s ha becsülettel tesszük a dolgunkat az meghozza gyümölcsét. ( Még várom :) )

  Emlékszem azokra az időkre mikor idézetek, bölcsességek hatása alatt voltam. Kerestem, kutattam ismert emberek gondolatait, és azonosulva velük okosabbnak, bölcsebbnek éreztem magam. Jó érzés volt felismerni: Jéé, de jó!!! Pont így érzem! Úgy látom, úgy gondolom ... A saját gondolataimat már túl egyszerűnek éreztem kimondani, mindenre kerestem és találtam is idézetet. Örültem, hogy ennyire egyre jár az agyunk :))

   S emlékszem mikor Piramist, majd LGT-t, Bródyt és Koncz Zsuzsát, Billt hallgattam, s Szentírásként hatottak rám a dalszövegek. Mikor túlcsordultak bennem az érzések, minden olyan felfokozott volt. Akkor még a nap tündöklő ragyogása és a tenger vad hullámainak morajlása jellemezte az érzéseimet. Ma már egyszerűen boldog vagyok...vagy nem. Hosszú oldalakon át tudtam írni a szerelem érzéséről, mára mindennél többet kifejez a szó : szeretlek! Megrendíthetetlen magabiztossággal mondtam ki dolgokról, hogy jók vagy rosszak. Nem hittem az árnyalt dolgokban. Azóta látom mennyi minden befolyásol egy döntést, korántsem látom egyértelműen fehérnek vagy feketének a dolgokat.

  Hát igen... Régi szép idők mikor még azt gondoltam, más lehet az életem mint amit közel s távol láttam magam körül. Valahol egy felhő szélén ülve néztem a világot. Egy idealizált világot építettem magam köré, s nem hittem, hogy bármi kizökkenthet ebből....S egyszer csak azt vettem észre, hogy mindkét lábammal a földön állok. Azért még néha sikerül a föld felett lebegve élni az életem, de újra és újra azon kapom magam, szilárd talaj van a lábam alatt.  Néha még fura ez a helyzet, hisz' innen a földről más szögből látom a világot, még gyakran csak kapkodom a fejem, mennyi mindent nem vettem észre eddig. Gyakran beleszédülök, van, hogy el-, sőt olykor pofára esek, de kezdek megbarátkozni a helyzettel. Más lett a világ...s más lettem én is.

  Próbálom visszaidézni azt a pillanatot mikor földet értem. Jó lenne tudni, mi, vagy ki taszított le a felhőről? Vajon önszántamból hagytam magam mögött az illúziókkal átitatott gondolatokat? Vagy egyszerűen egy kor után törvényszerű, hogy letisztulnak a gondolatok és az ember mindenképp kénytelen szembenézni a valósággal? Egy rossz pillanat okozta, vagy hosszú hónapok-évek következménye lett a földetérés? Nem tudom felidézni a pillanatot, de igazából nem bánom, hogy megtörtént. Néha ugyan még visszaülnék kis időre a felhő szélére....Csak míg erőt gyűjtök a folytatáshoz. Jó lenne kevésbé tisztán látni a dolgokat...

   Nézem a fiatalokat, s mosolygom. Jó a régi önmagamat viszontlátni bennük.  És nem tudom, mit kívánjak nekik? Azt, hogy minél tovább tudják a felhők szélén ülve nézni a világot, szövögessék bátran álmaik fonalát, vagy minél hamarabb kezdjenek a földön járni, s megtapasztalni milyen az élet ébredés után??? A legjobbat szeretném nekik kívánni!... De vajon melyik a jobb???