Jó úton vagyok... Egyre többször érzem a nyugalmat. Azt, ami nagyon mélyen járja át a lelkem. Ugyan a felszínen még meg-megcsillan az idegesség, a düh, a megfelelni akarás és a csalódottság érzése, de egyre gyakrabban érzem szabadnak a lelkem. Nem tudom,a megélt évek jutalma ez a nyugalom, vagy annak kárpótlása, hogy megszűntem gyereknek lenni, de egyre biztosabban érzem, és élvezem, hogy ráleltem a titokra. Saját lelkibékém titkára...

   Már értem, miért kezelem olyan természetesen az embereket, a velük, a világgal való viszonyomat. Mert nincs bennem elvárás. Elfogadom őket, a helyzetet olyannak amilyen. Nem akarom, hogy mindenki szeressen, és én sem akarok mindenkit szeretni. S legfőképp, nem akarom, hogy bárki megváltozzon azért, hogy szerethessem. S persze én sem tervezem :)))  Nagyon egyszerű ez, nem is értem miért nem jöttem rá eddig?! Miért néztem értetlenül, mikor láttam, hogy az emberek keresik a társaságom? S miért csodálkoztam, amikor a hozzám közelálló emberek megmagyarázhatatlan nyugalomról, pozitív energiáról beszéltek velem kapcsolatban? Pedig roppant egyszerű, az emberek megérzik, és szeretik, ha nincsenek elvárások feléjük. Én is szeretem...S akinek van, annak régen rossz....Mert sajnos azt kell mondjam, csalódni fog bennem. Mert én nem vagyok tökéletes, és nem is leszek....Már aligha fogok változni, jó irányba pláne nem. Viccesen azt mondanám, én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne törődjek azzal, mi a szokás, mi illik, ki mit vár el... Már nincsenek szüleim, akiknek elvárásai lehetnének felém. A gyerekeim így szeretnek, ahogy vagyok. ( Nincs más választásuk! :))) ) A többiek meg....Nekik van...Vagy szeretnek, vagy nem...De szerencsére az én lelkibékémet ez aligha töri már meg. 

  Egyetlen elvárás van aminek meg akarok felelni...Önmagamé. Mindenki elhiheti, nincs alacsonyan a léc...De a tudat, hogy enyém a döntés mit teszek és mit nem, és nem akarom senki szeretetét  "kiérdemelni" , erőt ad, és nyugalommal tölt el....Bár nem megy ez még mindig tökéletesen, de jó úton járok