Az igazság, van, hogy fáj. Fáj, ha csak önmagunkkal farkasszemet nézve jut eszünkbe egy-egy hiányosságunk. Fáj akkor is, ha nap mint nap szembesülünk vele, s fáj akkor is ha úgy érezzük, már ezer éve letettük ezt a terhet a vállunkról. Talán próbáljuk elhessegetni, talán kellő öniróniával palástoljuk, de tagadhatatlan, mindenki életében van olyan, amire nem büszke.

   Igen, van amiről nem szívesen beszélünk. Fáj ha mégis szóba kerül, főleg, ha olyan valaki teszi ezt, aki előtt még nagyobb jelentősége van a dolognak, mint általában. Ha egy barát teszi ezt, még ha jószándékból is. Persze örök kérdés, mi a barát dolga? Mondogatjuk, hogy egy barát nem azt mondja, amit hallani akarunk, hanem szembesít a hibánkkal ha kell. Mondjuk, tudjuk, de tényleg ezt akarjuk? Így kevésbé érint rosszul mikor a legérzékenyebb pontunkat találja el?

   Az igazság fáj...Akkor is, ha mi vagyunk, akik a másik szemébe mondjuk azt, amit nem akar hallani. És olykor fáj szavak nélkül is... Mikor látjuk a másik szemében, hogy ránk sem bír nézni, mert mi vagyunk a régi seb feltépői. Mi juttattuk eszébe, hogy ő sem hibátlan, és haragszik ránk amiért tudjuk róla azt, amit szeretne a világ, s talán önmaga elől is eltitkolni. Amit szeretne meg nem történté tenni, ha lehetne. 

   Esendők vagyunk... Senki sem kivétel. Mégis, vagy épp ezért szeretnénk, ha jobb embernek gondolnának, mint amilyenek vagyunk. Igyekszünk leplezni a hibáinkat, igyekszünk felerősíteni a jó tulajdonságainkat. Sok energiát fektetünk abba, hogy az emberek jó véleménnyel legyenek rólunk....Épp ezért talán a legfájdalmasabb igazság az, mikor rájövünk, hogy nem vagyunk olyan jók.... Még annyira sem vagyunk jók, mint hittük magunkról....s amilyenek lehetnénk...