- Mi ez a széles mosoly? Csak úgy ragyogsz! -  csipkelődött a kollégája.  - Boldog vagyok, végre kisütött a nap! - felelte őszinte mosollyal az arcán.

    Maga sem gondolta, hogy a hosszú sötét hónapok után, ilyen csodás, napsütéses reggelre ébred. Ahogy tekert be a munkahelyére a verővényes napsütésben, a hideg szél pirospozsgásra csipkedte az arcát, de érezte, hogy tele van energiával, ha tehetné, a világból is kitekerne....Nagyon jól érezte magát a bőrében.. Bár nem feledte, ez még korántsem a várva várt tavasz, de most cseppet sem érdekelte. Mint ahogy az sem, hogy tudta, erőtlenek még ezek a napsugarak, és bármelyik pillanatban beárnyékolhatja őket egy sötét felhő. Tudta, de nem akarta elrontani ezt a szép napot az aggódásával, ki akarta élvezni minden pillanatát. Jó érzéssel vette észre, hogy már nem is látja olyan szürkének sem magát, sem a világot.

    Meglepődve jött rá, milyen kevés kell ahhoz, hogy átjárja lelkét a boldogság. Pár rávetődő fénysugár, és rögtön átértékelődik minden. Arról még álmodni sem mert, milyen lenne, ha szélvédett helyen, napfürdővel kényeztethetné arcát. Tudta, az elérhetetlen távolságban van. Úgy érezte, most hiba lenne siettetni az időt.  Inkább élvezni akarja ezt a szívet melengető februári napsütést.....Addig amíg lehet...