Olvasom a hírt egyik majdnem felfedezett énekesnőnkről. Most a tehetségét hagyjuk is, lehetne azt is véleményezni, de ami sokkal inkább megérint, az sokkal emberibb. Elszorul a szívem mikor azt írják, hogy szeretné előbb-utóbb visszakapni a gyerekeit, mert a várt siker ami érdekében az apja nevelésére bízta a gyerekeket, nem jött össze. Olvasom, és próbálok nem ítélkezni....Nem könnyű. De tudom, mindenkinek egy élete van, és ez alatt szeretné megvalósítani a gyerekkori álmát. És ezért mindannyian beáldozunk ezt-azt. Ki többet, ki kevesebbet. Honnan is tudhatnánk, ki miért dönt úgy, ahogy. Biztos mindenki jót akar, igyekszik kihozni a körülményekből, az életéből a legtöbbet. Én némi cinizmussal azt szoktam mondani, hogy mindenki úgy rontja el az életét, ahogy tudja.

   Valószínű ez a fiatal lány egész eddigi életében arra vágyott, hogy sikeres énekes legyen. Tízévesen a fogalmazásában is az a kép jelent meg arra a kérdésre, mi lesz húsz év múlva, hogy énekel egy hatalmas színpadon. Talán az is benne volt, hogy lesz két gyereke, és egy férje, s majd boldogan élnek míg meg nem halnak. Sajnos a sors kevesekkel olyan kegyes, hogy minden álmát valóra váltsa. Legtöbbször az életünk egész más irányt vet, jó esetben egy kis szeletét azért megkapjuk az álomtortának. Ő megkapta a gyerekeket és a férjet, de nem volt boldog. Megmaradt benne azt üresség, vágyott a rivaldafénybe, nem tudott szabadulni a régi vágytól, hogy énekesnő legyen......Hát az lett. Feláldozott mindent ami addig fontos volt számára, mert valami még náluk is fontosabb volt. De sajnos most sem boldog....Hiányoznak a gyerekei, de még mindig nem eléggé, mert nem tudja feladni az énekesi karriert. És közben reménykedik, hogy a gyerekei egyszer büszkék lesznek rá....Hát, nem tudom.....

   Nem tudom hány ember tudja azt mondani, ő mindent elért amit szeretett volna? Hányan valósították meg azt amit tizenévesen képzeltek felnőtt önmagukról. Azt hiszem, többeknek valamiről le kellett mondaniuk, vagy csak egyszerűen más irányba sodorta őket az élet, de jó esetben így is boldogok. Hazudnék ha azt állítanám, hogy az én álmaimban az szerepelt, hogy koszos tányérokat fogok mosogatni és ételmaradékot fogok kikaparni a kezemmel.. Nem, erről véletlenül sem álmodtam. Igazat megvallva, bármennyire is szeretném felidézni, nem emlékszem olyan foglalkozásra amit megemlítettem volna az ilyen jövendölő fogalmazásokban. Egyszerűen letudtam annyival, hogy elmegyek dolgozni, majd hazamegyek. De arra tisztán emlékszem, hogy lesz két gyerekem és egy férjem, és boldogan élünk nagy szeretetben és megértésben. Hát a férj az valahol elveszett, de a gyerekprojektet még túl is sikerült teljesítenem. Így három gyerek szeretetével körülvéve már nem is tűnik olyan nagy áldozatnak, hogy nem lett belőlem " valaki". Azt gondolom, soha nem cserélném fel a dolgokat. Nem szeretnék gyerekek nélkül pl. elismert pszichológus, vagy jónevű építész  lenni. Nem állítom, hogy az én utam példaértékű lenne. Nem hiszem, hogy mindenkinek fel kell áldoznia az álmait a család oltárán. Biztos lehet aranyközéputat találni. Azért az érdekelne, vajon van olyan, hogy valaki teljesen elégedett az életével vagy mindig marad némi hiányérzet? ... Vajon lehetünk boldogok ha lemondunk az álmainkról? ....És vajon boldogok leszünk ha megvalósulnak???